Miként lehet csökkenteni a német többletet?

A The Economist igazat írt, amikor nemrégiben azt fejtegette, hogy túlságosan nagy Németország folyófizetésimérleg-többlete. De mi okozza ezt a jelenséget? Néhányan azt mondják, hogy azért nagy a német exportvolumen, mert Németország magas minőségű termékeket gyárt. Mások szerint Németország túl keveset importál, mivel a német bérek túl alacsonyak. Vannak olyanok, akik azzal érvelnek, hogy a definíció szerint egy ország folyófizetésimérleg-többlete a tőkeexportjával egyenlő, vagyis Németország többet takarít meg, mint amennyit beruház. Emiatt szerintük Németországnak kevesebbet kellene megtakarítania, és többet beruháznia.

Természetesen a német folyófizetésimérleg-többletben más országok hiánya is tükröződik, különösen az USA-é, amelynek értéke a világszerte meglévő folyófizetésimérleg-hiány egyharmadát teszi ki. Vagyis a hiánnyal bíró országoktól is lehetne azt követelni, hogy növeljék versenyképességüket, csökkentsék a béreket, illetve takarítsanak meg többet, és kevesebbet ruházzanak be. Gondoljunk Dél-Európa súlyosan eladósodott országaira. Bár a külső adósságaik után fizetendő alacsony kamatoknak köszönhetően sikerült egyensúlyba hozniuk a folyó fizetési mérlegüket, jelentős többletet kellene elérniük az adósságaik kifizetéséhez. Ad hoc ajánlások azonban nem visznek előre. Annak eldöntéséhez, hogy hol kellene kiigazításokat végrehajtani, először is meg kell értenünk, miért áramlik a német tőkefelesleg a világ többi részébe.

Véleményem szerint az USA súlyos állami eladósodottsága és a fegyelmezetlen költségvetési politika a fő oka a problémának. A Fed laza monetáris politikája tartotta mesterségesen életben az amerikai gazdaságot. Az USA úgy tudott többet költeni, mint amennyire amúgy képes lett volna, hogy dolláralapú kötvényeket bocsátott ki a külföld felé, miután a dollár a világ fő tartalékvalutája.

A másik probléma az eurózónában keresendő. Az euró bevezetése óriási mértékben javította a dél- európai országok hitelképességét, miután elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy eurózóna-ország valaha is csődbe menjen. Elvégre is joguk volt ahhoz, hogy olyan pénzt nyomtassanak, amelyet más országok törvényes fizetőeszközként fogadnak el. Ennek a mesterséges biztonságérzetnek az eredménye volt, hogy 2008-ig jelentős mértékben áramlott a magántőke a dél-európai országokba, egy inflációs hitelbuborékot létrehozva, ami erodálta ezen országok versenyképességét. Amikor a pénzügyi válság kitört, az eurózóna déli országai kihasználták azt, hogy pénzt nyomtathattak. Ezzel lényegében az eurórendszerből vettek fel hitelt, amit nem szerezhettek volna meg a piacokról. Az EKB a közvetlen monetáris tranzakciók (OMT) révén védelmet ígért a magánbefektetőknek, akik így továbbra is vitték a pénzüket a dél-európai országokba. Nem meglepő módon minden dél-európai országban tovább nőtt az államadósság GDP-hez mért aránya, annak ellenére, hogy a 2012-ben elfogadott fiskális paktum keretében ezen államok ígéretet tettek: évente csökkentik az adósságráta mértékét, hogy fokozatosan a maastrichti szerződésben megállapított 60 százalékos plafonszintre mérséklődjön az adósságuk.

A túlzott keynesianizmus, amelyet a válság alatt az eladósodott eurózóna-államok fegyelmezetlen költségvetési politikájának legitimálására használtak, eredményezte azt is, hogy a tőkét kiszívták Németországból, amikor a befektetők valójában megpróbáltak kivonulni Dél-Európából. Ez élénkítette az importot, ami hozzájárult a német folyófizetésimérleg-többlet emelkedéséhez.

Németország azonban aligha profitál ebből a helyzetből, miután az adós országoktól kapott kötelezvények után már alig jár kamat, és a hitelek visszafizetése is egyre bizonytalanabb. Valójában a Németország által felhalmozott nettó külső eszközök mintegy fele a Bundesbank mérlegében lévő puszta TARGET-követelésekből áll, amelyek értéke jelenleg 861 milliárd euró.

A TARGET-követelések azt a finanszírozást fedik le, amelyet az eurórendszer szabályai szerint a Bundesbanknak kell nyújtania az eurózóna pénzügyileg rossz helyzetben lévő államainak a fizetési megbízások meghitelezésével. A Bundesbank sosem lesz képes arra, hogy ezeket a követeléseket esedékessé nyilvánítsa, és az EKB kormányzótanácsa nullaszázalékos kamatot határozott meg rájuk. Ebből adódóan a német folyófizetésimérleg-többlet csökkentését két irányból lehetne megvalósítani. Egyrészt Németország a magánbefektetések után adókedvezményt vezethetne be, ahogy arra az Ifo gazdaságkutató intézet elnöke, Clemens Fuest javaslatot tett. Ez segítene abban, hogy a más országokba irányuló tőke egy része visszaáramoljon Németországba hazai felhasználásra. Másodsorban a dél-európai országok és az USA visszatérhetne a fegyelmezett adósságkezelés politikájához. Ez csökkentené a Németországból érkező import és tőke volumenét. Emellett a Fednek és az EKB-nak be kell fejeznie a laza monetáris politikát. Különösképpen az EKB mentőcsomagjainak és garanciáinak kell véget vetni, amelyek mesterségesen Dél-Európába irányítják a tőkét.

Logikus, hogy Németország nem tudja egyszerre csökkenteni a folyófizetésimérleg-többletét, és továbbra is olcsó állami és magánhitelekkel ellátni más országokat. Sokat nyernénk azon, ha a politikusok megértenék ezt az alapvető tényt.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org