Dolgozói szegénység alighanem azóta létezik, mióta a bérmunka maga. A jelenség előtérbe kerülése az 1990-es évekre esik, amikor az Egyesült Államokban a szegénység összetevőinek vizsgálata közben kiderült, hogy jelentős azoknak a száma, akiknek van munkájuk, keresetükből mégsem tudnak kijönni: állandóan ingadoznak az ott abszolút mérceként alkalmazott szegénységi küszöb körül.
Az Európai Unióban a dolgozói szegénységre az évezred kezdetétől figyeltek fel, majd fokozott érdeklődés övezte a 2008. évi válságot követően. A Világgazdaság évente beszámol az Eurostat megbízásából végzett vizsgálatok eredményeiről (Nőtt a dolgozói szegénység címmel, Világgazdaság, 2017. január 30.). Ebből tudható, hogy a munkabérből nehézkesen megélők aránya Magyarországon a foglalkoztatottak között tavaly 2005 óta nem tapasztalt szintre, 9,6 százalékra emelkedett, és 0,3 százalékponttal nőtt az előző évihez képest.
A dolgozói szegénységet jelző mutató a relatívnak nevezett mérőeszközök közül való: a jövedelmek (köztük a keresetek) medián értékéhez viszonyít. Ennek megfelelően a két szélső érték középértékéhez képest Európában az ennek 60 százalékát meg nem haladó jövedelemmel (és a meghatározás szerint az egy éven át legalább 15 hétig munkával) rendelkezőket illetik a dolgozói szegények elnevezéssel. A kedvezőtlen tünetet elsőként észlelő Egyesült Államokban általában a szegénység abszolút mutatóját, egy küszöbszámot alkalmaznak (amikor mégis a relatív jelzőszámhoz folyamodnak, a medián 50 százaléka a mérce). Minthogy a nélkülözők megélhetésének nem feltétlenül a keresetek a kizárólagos forrásai, természetesen a jövedelmeket illik vizsgálni, az európai statisztikában ehhez a jövedelem- és életkörülmények statisztikája (SILC) néven ismert felvétel szolgáltat adatokat.
A dolgozói szegények csoportjába többféle munkavállalót sorolnak: nemcsak a kiugróan alacsony keresetűek tartoznak ide, hanem például a részmunkaidőben alkalmazottak, akik között a 2008-as válság óta egyre több a kényszerűségből erre fanyalodók száma. Ugyancsak idetartoznak a határozott időre szóló szerződést kötők. Tágabban pedig természetesen ki kell térni a háztartások egészére, azaz a gyermeküket egyedül nevelő szülőkre, a sokgyerekesekre is.
A magyar átlag igazodik az unióshoz, amelyiknek mértéke a 28 országban tíz százalékra tehető (a válság előtti évhez viszonyítva 3 százalékpontos növekedéssel); a mutatót az élet- és munkakörülmények javítását szolgáló alapítvány, az Eurofound állapította meg. Az átlagokra rendszerint jellemző módon ez éppúgy hatalmas különbségeket takar, mint a magyarországi szám. A válság 26 tagállam közül csupán hatban okozta a dolgozói szegénység növekedését, szoros összefüggésben a munkanélküliségi rátával.
Természetesen világjelenséggel állunk szemben. Az ENSZ 2030-ig szóló, fenntartható fejlődési programjának idei, első jelentéséből kiderül, hogy az ezredforduló óta a dolgozói szegénység kategóriájába esők aránya a felére csökkent (akkor 28 százalékot mértek). Az egyes világrészek és régiók között óriásiak az eltérések, egyvalami azonban közös: a dolog jobban sújtja a fiatalokat, akiknek 15 százaléka élt a nemzetközi szegénységi küszöb alatt, és kevésbé jellemző az idősebbekre (9 százalék).
Ellenszerként a foglalkoztatás növelése kínálkozik. Csakhogy a dezindusztrializáció, az egyre élénkebb nemzetközi kereskedelem és a tudásra épülő technológiai váltás aláássa bizonyos dolgozók életszínvonalát és keresetét, így miközben az EU-ban a foglalkoztatottság növelése a cél, és a 2020-ig terjedő stratégián belül 75 százalékosra kívánják emelni a rátát, ez nagyszámú, nem kellően felkészült munkaerő beáramlását vonja maga után a gazdasági életbe – figyelmeztet Ive Marx, az antwerpeni egyetem professzora.
A szolgáltatások kiterjedése korunk gazdasági életében ugyancsak globális jelenség. A Világbank adatai szerint a szektor részesedése a hozzáadott értékből 2016-ban a földkerekség átlagában 69 százalékra rúgott – az Egyesült Államokban 82, az euróövezet országaiban 73,8 százalék volt (Magyarországon 65,1 százalék). Mindezt az itt dolgozók részesedésének ezzel ugyan nem arányos, de érzékelhető növekedése kíséri.
A szolgáltatások gyarapodásában hagyományosan élen járó Egyesült Államokban 2014-ben a szolgáltatási szektorban foglalkoztatottak 14 százaléka élt dolgozói szegénységben (hozzávetőleg 15,68 millió fő), ugyanakkor a dolgozói szegények közé soroltak 40 százaléka épp ebben a szektorban tevékenykedett. Márpedig az USA-ban a kereskedelemtől az oktatáson át a pénzügyi ágazatokig terjedő tercier szektor munkaalkalmai tekintélyesek: 2010-ben az összes foglalkoztatott 84 százalékának adott munkát.
A tercier szektor harmadrangú kereseteket kínál bizonyos ágazatok egyes foglalkozásaiban. Közéjük tartozik a kereskedelem, a vendéglátóipar. Az uniós tolvajnyelvben HoReCa a fedőneve e körnek: a szállodák, éttermek és kávéházak gyűjtőfogalmaként használják. A szóban forgó csoportról a közösség statisztikai hivatala megállapítja: döntően tíz főnél kevesebbet foglalkoztató, családtagok munkáját is igénybe vevő kisvállalkozásokból áll. Szerepe Nagy-Britanniában a legnagyobb, ahol a 28 tagállam ebből származó hozzáadott értékének több mint egyötöde jön létre, így Németországgal, Franciaországgal, Olaszországgal és Spanyolországgal együtt az uniós szintű HoReCa csoporttól eredeztethető érték háromnegyedét adja. S a kilenc évvel ezelőtti válság nyomán – Németország kivételével – Európa-szerte terjedt e csoportban a részmunkaidős foglalkoztatás, amivel párhuzamosan visszaszorult a teljes munkaidőben dolgozók aránya. És felütötte fejét a kényszer: a kedvük ellenére így dolgozók száma a 2007. évi 23 százalékról 30 százalékra bővült.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.