Az érdekek egyensúlya, Irán és az Egyesült Államok

A 2018. szeptemberi ENSZ Közgyűlés valószínűleg sokáig úgy fog megmaradni az emlékezetünkben, mint a világszervezet azon találkozója, amelyen Donald Trump amerikai elnököt kinevették az államok képviselői. Való igaz, hogy szórakoztató volt, ahogy a világ vezetői közötti nézeteltérések ilyen felszabadult formában nyilvánultak meg, mindenesetre a találkozón más fontos esemény is történt: a közgyűlési ülés margóján Federica Mogherini, az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikai főképviselője egy különleges megbeszélést hívott össze az iráni nukleáris megállapodás életben tartásával kapcsolatban.

Önmagában ez nem lett volna nagy jelentőségű találkozó, hiszen hasonló egyeztetésekre a múltban is sor került. Ami mégis példátlanná teszi a meetinget, az a résztvevők köre volt: az EU képviselőjén kívül Nagy-Britannia, Franciaország, Irán, Oroszország és Kína vett részt – az Egyesült Államok hiányában.

A világpolitikában igen ritka, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja közül négy az ötödik kizárásával találkozzon, az pedig egyenesen példátlan, hogy a kizárt fél maga az Egyesült Államok legyen. Az eset mutatja, hogy néhány közel-keleti állam (elsősorban Izrael és Szaúd-Arábia) támogatását leszámítva az iráni kérdésben a nemzetközi közösség (és vezetőinek) többsége ellentétes véleményen van, mint amit Washington képvisel. Ehhez képest különösen érdekes, hogy Trump elnök a már említett közgyűlési beszédében Irán elszigetelésére szólította fel a világ államait.

Nehéz tehát megmondani, hogy az Egyesült Államok vagy Irán van-e jobban elszigetelve a nukleáris megállapodás kérdésében.

Annak ellenére, hogy a diplomáciai izolációra vagy elszigetelésre naponta utalunk a nemzetközi politika elemzése során, a gyakorlatban ez ma már ritkán valósul meg: az államok közötti kapcsolatok annyira sokrétűek és sok szinten történnek, hogy a nemzetközi közösség tagjai – egyes radikális példákat leszámítva, mint Észak-Korea – ha akarnának sem tudnának elszigetelődni a nemzetközi közösségtől, csak egy-egy politikaterületen tudják csökkenteni az együttműködés mértékét. Éppen ezért az ilyen jellegű viták, hogy egy ország elszigetelt-e vagy sem, teljesen meddők, és sokkal fontosabb, hogy egy-egy ágazatban vagy vitás kérdésben hogyan alakul az érdekek egyensúlya.

Ebből a szempontból az iráni megállapodást támogató nagyhatalmak találkozójának sikerességét már sokkal nehezebben tudjuk megítélni. A diplomáciai támogatás természetesen fontos Irán számára, de ennél sokkal fontosabb, hogy a gyakorlatban milyen gazdasági és jogi lépéseket tudnak tenni a világ vezetői, hogy életben tartsák a nukleáris egyezményt. Az Egyesült Államok ugyanis – bármennyire kisebbségi véleményt képvisel is – olyan szankciókat vezetett be és léptet majd életbe novemberben is, amelyek nemcsak az iráni vállalatokat, hanem harmadik országok cégeit is büntetik, ha azok Iránnal kereskednek. A nagy európai, orosz, kínai és más gazdasági szereplőknek tehát választaniuk kell: ha belépnek a perzsa állam piacára vagy folytatják az ottani tevékenységüket, akkor effektíve lemondhatnak az amerikai piacon való büntetlen jelenlétről.

Ha azonban egy cégnek jelentős érdekei vannak az Egyesült Államokban, akkor a gazdasági racionalitást szem előtt tartva muszáj lesz lemondania az iráni üzletekről.

Természetesen nem törvényszerű, hogy egy iráni érdekeltségekkel rendelkező európai vállalat az amerikai piacon is jelen legyen, mindenesetre a gyakorlat azt mutatja, hogy a legtöbb európai nagyvállalat – a Total, a Peugeot, a Renault vagy a Siemens – ilyen helyzetben van, a kis és közepes méretű vállalkozások pedig nem terjeszkednek a Közel-Keleten.

Emiatt az EU már korábban is próbálkozott különböző lépésekkel (például a nyáron bevezetett blokkoló statútummal), most pedig egy úgynevezett speciális célú eszköz (special purpose vehicle) létrehozását jelentették be a találkozót követően. Ilyen jellegű alapokat, vállalatokat általában akkor hoznak létre, ha az egy adott akcióhoz köthető kockázatokat izolálni szeretnék, hogy ne veszélyeztessék az egész vállalatot. Nagy kérdés, hogy egy ilyen lépés – amelynek részletei egyelőre nem világosak – hatékony lesz-e az önérdekkövető európai nagyvállalatok meggyőzésére, hogy ne hagyják el a perzsa köztársaságot.

Annak ellenére tehát, hogy az Egyesült Államok Irán-politikájával alig értenek egyet a világ államai (az elnökét pedig egyenesen kinevetik), mégis sikerül keresztülvinnie akaratát, és súlyos gazdasági károkat okoz Iránnak a világ nagyhatalmainak igyekezete ellenére.

Ha a helyzet nem változik meg radikálisan, előre nem látott módon, Teherán egy dologban reménykedhet: a novemberi amerikai törvényhozási választásokban és a 2020-as elnökválasztásban.

Ha ebből legalább az egyiket (de ideális esetben mindkettőt) a demokraták nyerik, akkor Irán levegőhöz juthat – sőt, akár ki is mászhat a mostani diplomáciai kátyúból. Ennek hiányában a közel-keleti ország vezetőin az idő múlásával egyre nagyobb lesz a nyomás újabb kompromisszumok megkötésére, ami azonban felérne egy nemzeti megszégyenüléssel, egy olyan traumával, amelynek következményei nehezen megjósolhatók.