Amit a közgazdászoknak még meg kellene tanulniuk

A makro-közgazdaságtan volt a 2008-as globális pénzügyi válság egyik vesztese. A hagyományos közgazdasági modellek ugyanis nem voltak képesek előre jelezni a felfordulást, adósak maradtak a válságra vonatkozó koherens magyarázattal, és a károk orvoslására sem tudtak útmutatással szolgálni. Ennek ellenére a szakma nagy része tagadja ezeket a hibákat, a „normális” állapothoz való visszatérésről ábrándozik, és sokan csak egy kizökkent állapotnak tartják a mostani helyzetet.

Ezen változtatni kell. Bár a gazdasági fellendülés beindult, a strukturális sérülékenységei azt mutatják, hogy még mindig nagy szükség van a makro-közgazdaságtan felülvizsgálatára.

Az elmúlt évtizednek három nagy tanulsága van.

Először is, alaptalan az a feltételezés, hogy a gazdaságok képesek önkorrekcióra. Ennek a nézetnek katasztrofális következményei vannak. Az elmúlt néhány év fellendülése sokakat hamis biztonságérzetbe ringatott, mivel olyan nem konvencionális szakpolitikai intézkedések eredménye volt, amelyek meghaladták az általános egyensúlyt szem előtt tartó, mainstream gondolkodást.

Továbbá a válság előtti modelleknek meg kell birkózniuk az egyre nagyobb teret nyerő digitális technológiák okozta diszrupció felmérésével is. A digitális gazdaság jellemzője, hogy a nagy technológiai vállalatok gyorsan kihasználják a hálózati hatásokat egyre több piac dominálására. Ez felforgatta a meglévő üzleti modelleket, a makroközgazdászok és a politikai döntéshozók pedig próbálnak lépést tartani a folyamatokkal, ami jórészt nem sikerül nekik.

Következésképpen az a széles körben vallott nézet, hogy a gazdasági aktivitás a stabil növekedési trendeknek megfelelő szabályos ciklust követ, nem nagyon segít a hosszabb távú előrejelzéseknél. Ezzel szemben a most tapasztalt gazdasági diszrupciók rávilágítanak arra az egy egyértelmű tényre, amelyet az uralkodó modellek figyelmen kívül hagynak: a jövő alapvetően bizonytalan, és nem minden kockázat számszerűsíthető.

Pontosan emiatt el kellene utasítanunk azt a válság után kialakult nézetet, miszerint a világ az „új norma” időszakába lépett. A pénzügyek, a technológia, a társadalom és a politika terén kialakult strukturális változások fényében jóval hasznosabb lenne inkább „új abnormalitásról” beszélni, amelyben a gazdaságokat tényleges vagy rejtőző strukturális instabilitás jellemzi.

A válság második tanulsága, hogy a mérlegadatok számítanak. A globális gazdaság financializálódása a nemzetgazdaságokat sebezhetővé tette az eszközárak nagyobb korrekcióival szemben, ami az adósságokat törleszthetetlenné teheti. A jövedelemáramlásra és a kiadásokra fókuszáló makrogazdasági modellek nem veszik figyelembe a vagyoni hatások fontos szerepét. Problémát okoz az is, hogy ezek a modellek nem képesek az eszközárak alakulását előre jelezni, mivel az eszközárak a befektetők jövőbeli hozamokkal és kockázatokkal kapcsolatos elgondolásait tükrözik. Más szóval, az eszközárakat nehéz előre jelezni, mivel már önmagukban előrejelzésnek számítanak.

Továbbá a pénzügyi szabályozásoknak a válság óta történt átalakítása nem feltétlenül oldotta meg a mérlegproblémákat. Való igaz, hogy az egyes bankok ellenállóbbá váltak amiatt, hogy jelentősen emelniük kellett a tőkéjüket és a likviditási pufferüket. A jegybankok éveken át tartó példátlan monetáris lazítása és jelentős eszközvásárlásai oly módon ösztönözték a kockázatvállalást szerte a gazdasági és pénzügyi rendszerben, hogy azokat nehéz követni és előre jelezni. Ráadásul a politikusok azon törekvése, amely az adófizetők kitettségének limitálására irányult a pénzügyi intézmények csődjekor, oda vezetett, hogy a kockázatokat a befektetőkre hárították át.

Ezeknek a szabályozási változásoknak a rendszerszintű hatása nem lesz egyértelmű addig, amíg a következő recesszió be nem következik.

Emellett egyre erősebb az a felismerés is, hogy nem csak a pénzügyi mérlegek számítanak. Ahogy a klímaváltozás és a környezetpusztítás kérdése a politikai agenda része lett, a makroközgazdászok elkezdték értékelni a tőke más, kevésbé volatilis formáinak fontosságát a fenntartható növekedés és a jólét szempontjából. Különösképpen a termelt tőke, a humán tőke (beleértve a képzettséget és a tudást) és a természeti tőke (amelybe beletartoznak a megújuló és nem megújuló források) közötti kapcsolódásokat kell jobban megérteniük.

Végezetül a makroközgazdászoknak fel kell ismerniük azt is, hogy a disztribúciós kérdések is számítanak. Az a tény, hogy a gazdagok aránytalanul nagyobb mértékben húztak hasznot a globalizációból és az új technológiákból (nem is beszélve a jegybankok azon sikeres törekvéséről, amely a részvény- és kötvényárak emelését célozta 2009 után), vitathatatlanul fékezi a növekedést. Ami biztos: a növekvő egyenlőtlenség drámai mértékben csökkentette a mainstream politikusok támogatottságát, amiből a populista és nacionalista erők húznak hasznot. Ez pedig erodálja azt a korábbi politikai konszenzust, amely a megfelelő fiskális politikát, a független monetáris politikát, a szabadkereskedelmet meg a tőke és a munkaerő szabad áramlását tartotta fenn.

A gazdasági és politikai status quóval szembeni globális ellenreakció a nagyvállalatokat is érintette. A válság kitörésekor a pénzügyi intézmények kerültek a támadások kereszttüzébe. A közvélemény dühe azonban általános szkepticizmussá alakult át a vállalatok ténykedésével kapcsolatban. A nagy technológiai vállalatok különösen célpontba kerültek a felhasználók adataival kapcsolatos állítólagos visszaélések és a monopolhelyzetük miatt.

Túl egyszerű lenne ezekre a feszültségekre úgy tekinteni, mintha azok a felső jövedelmi egy százalékkal szembeni harag megnyilvánulásai lennének. Jelentős megosztottság áll fenn a többi 99 százalékon belül a globalizáció nyertesei és vesztesei között. Az országok közötti megosztottság is erősödött, ahogy a populista, nacionalista erők a külföldieket teszik felelőssé a hazai gazdasági és társadalmi problémákért.

Ez a jelenség a globalizáció, a nemzetközi kereskedelem, a beruházások és az adószabályok széles körű megkérdőjelezéséhez járult hozzá. A globális kormányzási berendezkedés változásai lerombolhatnak üzleti modelleket, átalakíthatnak intézményi kereteket, és erősíthetik a gazdasági kilátásokkal kapcsolatos bizonytalanságot.

A makroközgazdászoknak még le kell vonniuk az elmúlt évtized legfontosabb tanulságait. Ha nem alakul ki egy új konszenzus arról, miként kell kezelni a bizonytalan helyzetet, akkor a világ súlyosan sebezhető lesz az új gazdasági, társadalmi és politikai sokkok miatt. Sajnos, elképzelhető, hogy egy újabb válságra lesz szükség ahhoz, hogy a közgazdászok felhagyjanak az idejétmúlt nézeteikkel.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org