Érdemes ismét piacra vinni a családi ezüstöt?

Mintegy két évtizede ért véget a nagy privatizációs hullám, és csak néhány év telt el a Mol-részvények részleges visszavásárlásától vagy az állami részesedésszerzéstől a magyar bankrendszerben, és ismét oda jutottunk, hogy a kormánytól elvileg független jegybank – a kormányzati stratégiára erőteljes hatással rendelkező – elnöke az ősz folyamán felvetette az állami vállalatok piaci értékesítésének tervét. Majdnem napra pontosan húsz éve írtam első munkahelyemen, a VG-ben a privatizációs bevételekről, az állami költségvetésbe a családi ezüst értékesítéséből befolyt tételekről, most ismét napirendre kerülhet a privatizáció.

Az akkori és a mostani helyzet persze alapvetően más. Húsz éve az – egyébként a modern kori magyar gazdaságtörténetet valamilyen formában mindvégig kísérő – államadóssággal vívott harc dominálta a privatizációs döntést, ma azonban más szempontok kerültek előtérbe. A nyilvánosan hangoztatott szempont az állami vállalatok hatékonyságának javítása, az angolszász országokra jellemző, élénk tőkepiac kialakulásának támogatása.

Szomorú tapasztalat, hogy a hazai részvénytőzsde forgalmának és vonzerejének gerincét adó vállalatok kivétel nélkül a két évtizede zajló magánosítási hullámban kerültek a parkettre. Ezt követően visszafogott siker koronázta a tőzsdei aktivitást serkentő erőfeszítéseket. Az egy-két közepes méretű vállalattal egyetemben, amelyek pedig működésükben sikeresek voltak, a tőzsde nem tudott felmutatni olyan új kibocsátókat, amelyek érdemi tőzsdei aktivitást váltottak volna ki – a kormányközeli magáncégek körül az elmúlt években kialakult, kezdeti spekulatív felhajtástól eltekintve.

Az állami vállalatok érdemi részesedésének tőzsdei eladásával hatékonyan működő vállalatok jöttek létre, értéket generálva az új tulajdonosoknak. Jellemzi ezt például a Richter esete, ahol az egy alkalmazottra jutó adó előtti eredmény az 1994-es privatizációt megelőző évhez képest 1997-re reálértelemben (inflációval korrigálva) közel megnégyszereződött. A kilencvenes évek privatizációinak volt egy önerősítő jellegük. Amint ugyanis az állami vállalatok a piacra kerültek, a piaci értékeltségük szárnyalt, emelve ezzel a még állami kézben maradó részesedések értékét.

Az időzítés is szerencsés volt, hiszen egybeesett a nemzetközi piacokon a fejlődő világban tapasztalt néhány válság ellenére makacsul kitartó hosszal, és a folyamatosan egyensúlyi gondokkal és magas adósságszolgálati teherrel küszködő költségvetésnek is kézenfekvő, adósságot csökkentő megoldást nyújtott.

Meg lehet ismételni ezt a sikert húsz év távlatában?

Az állami vállalatok zöménél csak akkor lehetne érdemi hatékonyságjavulást elérni, ha azok a politikai célok, amelyeket mellesleg ellátnak, kikerülnének a feladataik közül. Az MVM-nél vagy az állami közműcégeknél a rezsiharc eredményeihez való ragaszkodás, vagy a közszolgáltatók esetében az optimálist meghaladó szolgáltatási lefedettség például kedvezőtlen működési feltételeket teremt. Kevés olyan állami cég van, ahol az érdekeltségi viszonyok, a menedzsmentcélok piackonformok. Az MNB versenyképességi listáján idézett IMF-számítás is érdemi, a GDP több százalékát kitevő hatásokat vizionál egy piaci vagy legalábbis egy nemzetközi legjobb gyakorlat alapján megszervezett állami szolgáltató szektor esetében. Ennek megugrása kimondatlanul sok egyéb politikai szempont máshová csatornázását, az ezekkel járó költségek máshol történő kimutatását igényelné. Ezt leszámítva is érdekes kérdés, hogy vajon az állami kontroll fennmaradása esetén lenne-e kereslet a hazai részvénykibocsátásokra, és milyen áron.

A 2000-es évek első felében a felfutóban lévő magánnyugdíjpénztárak farkasétvágya teremtett alapot a második privatizációs hullámra. Hasonlóan, mint akkoriban a lengyelek esetében, vagy napjaink Romániájában, a folyamatos megtakarítást generáló pénztárak jó áron szabadították meg az államot a felkínált részesedésektől. Félő, hogy a napjainkra egyre inkább a nemzetközi passzív beáramlások által táplált, a komolyabb hazai intézményi jelenléttől – kis túlzással – megfosztott tőzsde, amelynek a magánbefektetők is javarészt hátat fordítottak, komoly árazási diszkontot követelne egy-egy méretesebb tőzsdei bevezetésnél.

A stabil hazai keresletnek például egy, a lengyelek által a magánnyugdíjpénztári rendszer kiváltásaként létrehozott megtakarítási program teremthetné meg az alapját, amely ott a tervek szerint évi kétmilliárd eurónyi friss forrást hozhat a vállalatok számára. Leginkább a csaknem egy évtizede feláldozott magánnyugdíjpénztári rendszerhez hasonló, hosszú távú, stabil megtakarítások becsatornázása lehetne ilyen forrás – még ha ez felületesen szemlélve ellene is menne a pénztárakat lényegében megszüntető korábbi kormánydöntésnek.

Hasonló privatizációs tervekkel találkoztunk már a Gyurcsány-kormány idején, ahol a félbemaradt Új tulajdonosi program keretében fontos szerepet szántak volna a lakossági (kedvezményes) értékesítésnek – az akkor még létező stabil intézményi kereslet kiegészítéseképpen. A stabil intézményi kereslet olyan előfeltétel, amelynek híján bármilyen komolyan gondolt, nagyobb privatizáció esetében erős szembeszéllel kellene megküzdeni.

Az állami vállalatok újabb tömeges értékesítése hasznos lehetne: javulhatna a költségvetés helyzete, felértékelődhetne az állam vagyona, ismét kaphatna egy lökést a hazai tőkepiac, javulhatna a lakosság tőkepiaccal szembeni hozzáállása, és az oldalvizén létrejöhetne egy stabil, hosszú távú megtakarítási forrás a piaci vállalatok számára – ha a szükséges előfeltételeket kipipáljuk.