A Lagarde-korszak kezdete

Novemberben új korszak indult az Európai Központi Bank (EKB) életében, mivel vezetését a korábbi IMF-vezér, Christine Lagarde vette át. A francia politikus, korábbi pénzügyminiszter, nemcsak az első női EKB-elnök, de tavaly a Forbes a világ harmadik legbefolyásosabb nőjének is választotta. Lagarde széles körű nemzetközi tapasztalatokkal rendelkezik, közülük a Nemzetközi Valutalapnál (IMF) szerzett csaknem nyolcéves vezetői múltja a legjelentősebb.

Európaiként kiemelten foglalkozott a 2012-es euróválsággal, és az azóta is húzódó görög adósságválság kezelésében is kulcsszerepet töltött be.

Azt, hogy időközben mennyit változott a helyzet, no meg saját álláspontja, jól mutatja, hogy míg az IMF éléről kemény megszorításokra, költségvetési szigorra kényszerítette Görögországot (a hitelekért cserébe), addig novemberi első sajtótájékoztatóján költekezésre, fiskális lazításra, vagyis éppen eladósodásra szólította fel az eurózóna kormányait.

A pálfordulás azonban nem olyan meglepő, ha tudjuk, hogy az IMF és maga Lagarde is többször hangoztatta az elmúlt években, hogy alulbecsülték a megszorítások gazdasági növekedésre gyakorolt hatását, ami miatt Görögország gazdasága bő egy évtizede nem képes talpra állni.

Az is látszik, hogy a leköszönő Mario Draghihoz képest egy más kaliberű és képességű elnököt kapott az EKB. Draghi kifejezetten közgazdászként, szakmai szempontok szerint vezette az intézményt, Lagarde jogász-politikusként jóval kevésbé lát bele a monetáris politikába. Első sajtótájékoztatóján nem is került szóba a monetáris politika, sőt Lagarde egyenesen azt mondta:

Aki a monetáris politikai nézeteimre kíváncsi, az fáradjon ki a teremből.

Mint ahogy ő az IMF élén, Draghi is elsősorban a válságkezeléssel volt elfoglalva a 2011 és 2019 közötti ciklusában. Önálló, kreatív elképzeléseivel, megosztó megoldásaival és keménykezű, ellentmondást nem tűrő vezetési stílusával így vagy úgy, de sikerült megóvnia az eurót, és helyreállítani az eurózóna stabilitását. Ehhez azonban hozzátartozik, hogy ciklusa alatt nem sikerült elérni az inflációs célt, és a tartósan laza monetáris politika miatt a küszöbönálló gazdasági válságra az EKB-nak már jóval kevesebb a muníciója, mint 2008-ban volt.

Lagarde kezei tehát erősen meg vannak kötve. Ráadásul, ha a romló euróövezeti konjunktúra, a növekvő lefelé mutató kockázatok és a céltól tartósan elmaradó infláció nem lenne elég, a jegybanki erős megosztottsággal is fel kell vennie a harcot.

Draghi alatt szinte végig jellemző volt az „egy hang elve”, de ez az elmúlt hónapokban megtört, sőt a viták egyre erősebbek lettek, és a nyilvánosság előtt zajlanak. Emellett egy EKB-tanácstag le is mondott politikai okokra hivatkozva. A felerősödő belső ellenzék elsősorban a szerinte káros negatív betéti kamatokkal és a hatástalan eszközvásárlási programokkal elégedetlen. Úgy vélik, a negatív betéti kamatok hitelezésre gyakorolt hatása minimális, miközben kifejezetten rontják a bankszektor profitabilitását. A most elindult újabb jegybanki eszközvásárlási program 2010 óta már a harmadik nagy volumenű mennyiségi lazítás.

Ez a vitatott gazdaságserkentő hatása mellett számos kockázattal jár, ilyen például a partnerkockázat, az erkölcsi kockázat vagy a tartósan alacsony kamatszint melletti elkötelezettség, amely korlátozza a jegybank mozgásterét.

Christine Lagarde fő feladata tehát elsősorban nem a Draghi-érára jellemző kreatív megoldások kidolgozása lesz, hanem sokkal inkább a jegybank belső egyensúlyának a helyrebillentése, az eurózóna tagállamaival és a külső szereplőkkel való egyezkedés, az érdekek összesimítása, azaz politika és diplomácia. Ebből a szempontból Lagarde a lehető legjobb választás az EKB élére. A monetáris politika eszköztára már úgyis kimerülőben van, tehát teljesen más megközelítés szükséges: a válságkezelés fő fókusza átkerülhet a költségvetési politikákra. Az EKB-től éppen emiatt nem számíthatunk sok újdonságra, innovációra. Ugyanakkor kulcsszerepet játszhatnak az eurózóna gazdasági és pénzügyi stabilitását célzó strukturális reformok, például a közös büdzsé, a bankunió és az egységes betétbiztosítási rendszer létrehozása. Éppen ezek lehetnek azok a lépések, amelyeket Lagarde politikusként véghez tud vinni, és ezáltal a legjobban hozzá tud járulni az eurózóna stabilitásához.