Az élet egy új kerékvágásban

A világ immár harmadik hónapja küzd a koronavírus-járvánnyal. Az egészségügyi védekezés mellett sorban jelennek meg a második világháború óta nem látott méretű, összehangolt kormányzati és jegybanki intézkedések, sok esetben tabudöntögető megoldásokat is bevetve. A gazdasági károk enyhítése zajlik, miközben minden szereplő igyekszik felkészülni a reményeink szerint minél korábban bekövetkező újraindulásra is. Ez utóbbi kapcsán azonban az elsők között azt a kérdést is meg kell válaszolni, hogy miként volt képes a koronavírus szinte napokon belül térdre kényszeríteni a világgazdaságot.

A koronavírus nemcsak immunrendszerünk sebezhetőségére, hanem az elmúlt ötven évet uraló gazdaságfilozófia hiányosságaira is újból és remélhetőleg végérvényesen ráirányította a figyelmet.

Az 1970–80-as évek neoliberális fordulatát követően a világ egy egyre fenntarthatatlanabb pályán mozgó gazdasági rend felé haladt. Olyan rendszer irányába, ahol a legfontosabb koordináló erő és értékmérő kizárólag a piac lett, amelytől az állami beavatkozást illett határozottan távol tartani és a lehető legkisebbre szűkíteni. Eredményeként az elmúlt fél évszázadban olyan globalizált gazdaság született, amelyben elsődleges céllá a fogyasztás folyamatos növelése és a minél nagyobb jövedelmezőség elérése vált. Az előbbit a kiegyensúlyozatlan jövedelemelosztási folyamatok mellett egyre inkább a magán- és az állami adósságok növekedése táplálta. Ez utóbbi végletekig optimalizált költségstruktúra (amely alatt főként a nyersanyagok és a munkaerő árának leszorítását, illetve a természeti környezet kihasználását érthetjük) mellett működtethető, kontinenseken átívelő termelési láncok létrejöttét okozta. Eközben zajlott az államok szerepének folyamatos visszavágása, eszköztárukban egyre inkább csak a szabályozás – sokszor életlen – eszköze maradt. A globalizált gazdaságnak ez a rendszere a fogyasztói jólét növelését kívánta elérni, és sok esetben valóban a termelési rendszerek hatékonyságának növeléséhez vezetett, na de milyen áron!

A természeti környezetben okozott károk szinte egyáltalán nem épültek be a gazdasági döntésekbe (vagy épp egyes tevékenységek újabb és újabb kiszervezését okozták), miközben a társadalmi rendszerekben az egyre szélesedő egyenlőtlenségek növekvő feszültségeket okoztak. A folyamatos – sok esetben rossz szerkezetű – eladósodás súlyos következményeit már a legutóbbi gazdasági válság során is láthattuk.

A járvány megjelenésével újabb fájdalmas figyelmeztetést kaptunk.

Nem lehet a végtelenségig kizsákmányolni a természetet, mert a következménye az éghajlat visszafordíthatatlan megváltozása és újabb járványok kialakulása lesz.

Sok helyen hirtelen érzékelhetővé vált, hogy milyen fenntarthatatlan az a növekedés, ahol a fejlődés előnyei csak szűk kört érintenek, miközben a társadalom széles csoportjai a legalapvetőbb egészségügyi szolgáltatásokhoz sem jutnak hozzá. De korunk fogyasztói társadalmainak tagjai is feltehetik a kérdést: vajon mi a fontosabb? Az évente súlyos környezetterhelés árán megújuló ruhatár és a minél több lóerő az autóinkban, vagy a megfelelő színvonalon felszerelt kórházak elegendő számú felkészült orvossal és ápolóval?

A járvány megjelenését követő első reakciók a világ minden táján a nagyobb állami szerepvállalás irányába mutattak. Ez így van rendjén. Azonban nem elégedhetünk meg átmeneti megoldásokkal, amelyek után a világ magasabb államadósság-szintekkel ugyan, de egyszer visszatér a régi kerékvágásba. Korunk fenntarthatósági problémáinak jelentős részét épp az elmúlt fél évszázadban kialakult gazdasági és pénzügyi rend okozta. Az újraindítás közben az aktív állami szerepvállalás és a piaci verseny új egyensúlyának kialakítása, a digitális technológiák robbanásszerű terjedése, a fogyasztói szokások megváltozása, valamint a hosszabb távú társadalmi és ökológiai szempontok felértékelődése a következő évtizedek gazdasági rendjének fenntarthatóbb alapjait is megteremtheti.