Felmentő sereg a válságban

Az elmúlt hetekben gyökeresen változtak meg mind életünk, mind munkánk mindennapi feltételei a hirtelen eszkalálódó koronavírus-járvány miatt. Az olyan, mindennapos és szem előtt lévő iparágakat is alapvetően módosította, mint például a vendéglátás, a turizmus és a rendezvényszervezés. A közgazdászok, valamint az iparban dolgozó munkások egyaránt aggodalommal vették tudomásul azt is, hogy számos ipari termelővállalat, kis és nagy gyár állt takaréklángra a közelmúltban, sőt, Magyarország legfontosabb üzemei, a nagy autógyárak egy időre be is zártak.

A szembetűnő változások és a jogos aggodalmak közepette viszonylag kevesebb szó esik a mezőgazdaságról, jóllehet meggyőződésem, hogy

az elkövetkező időszak egyik legmeghatározóbb ágazatáról van szó.

Hogy a mezőgazdaság fontossága nem csupán bukolikus romantika, azt éppen a válságok, gazdasági krízisek mutatják meg a legjobban. Elég, ha csak a legutóbbi nagy krízisre, a 2008-ban kezdődött gazdasági világválságra gondolunk. Az elsőként az amerikai lakáspiacot, ennek nyomán a tengerentúli pénzügyi szolgáltató szektort, majd egy láncreakció révén tulajdonképpen az egész világgazdaságot évekre térdre kényszerítő folyamatban üdítő stabilitást tudott mutatni egy sokszor zárójelbe tett ágazat: a mezőgazdaság. Olyannyira, hogy a válság mélypontján a tőzsdékről menekülő tőke az árupiacokat találta meg magának. Ez aztán egy időre alaposan fel is forgatott mindent a terményárakban, emlékezetes piaci kilengések voltak akkortájt.

Aztán szépen helyreállt a rend, és a korábban sokszor lesajnált, a recesszióban pedig agyonimádott mezőgazdaság végül az őt megillető helyére került. Úgy tekintettek rá, mint stabil, ígéretes és megbízható ágazatra, amelynek – már csak népesedési okokból is – globálisan nagy jövője van. Rájöttek erre a befektetők és a bankárok is, akik a kézigránátnak beillő dotkomlufi és az atombombával felérő 2008-as válság után megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy egy (számukra) új, megnyugtatóan stabil finanszírozási terület tűnik fel a látóhatáron.

A mezőgazdaság valóban ideális terep a finanszírozásra:

az egyre növekvő népesség biztos felvevőpiac a termékeinek, ezért a jól átgondolt és kellően megalapozott kapacitásbővítéssel nagyot lehet nyerni.

Az agrárium ezenfelül jobbára mentes a lufiktól: bár az árkilengések sajnos rendszeresek, teljesen megalapozatlan felfutások, majd látványos zuhanások nem pusztítják az ágazatot övező közbizalmat. Nagyon komoly érv volt a terület mellett az is, hogy a válságban néhol kézremegést és sok ősz hajszálat szerző bankárok egy stabil, jól fizető, mondjuk ki nyíltan: becsületes ágazatot kezdhettek el finanszírozni, ahol a hitelbedőlések aránya rendkívül alacsony.

Végül pedig akadt még egy kulcsfontosságú tényező, amely vonzóvá tette az ágazatot a finanszírozási szereplők szemében, ez pedig nem más, mint a mezőgazdaság történelmi léptékben is látványos technológiai fejlődése. Az agrárium szerkezetváltása, módszereinek professzionalizálódása és termelési hatékonyságának javulása olyan gyors volt az elmúlt években, és olyan nagy lehetőségeket tartogat a következő időszakra, hogy

számos szakértő szerint egy új agrárforradalom zajlik napjainkban.

A megállapítás egyáltalán nem túlzó. A hihetetlen mutatványokra képes szoftverek, az adatelemzés, a személyautókat technológiai fejlődésben bármikor lepipáló mezőgazdasági gépek, a teljesen új termesztési és tartástechnológiák, valamint a vegyipar és a biotechnológia mind szofisztikáltabb és rafináltabb anyagai együtt olyan, ha nem nagyobb változást hoznak, mint korábban a lóvontatású eke lecserélése a traktorra.

A mezőgazdaság globális fejlesztési hulláma nem kerülte el Magyarországot, azon belül a nagy kihasználatlan potenciállal rendelkező kertészeti ágazatot sem. Be kell azonban vallanunk, hogy a fejlődés idehaza korántsem egyenletes. A hazai zöldség-gyümölcs termesztés többek között azért nem tud felnőni saját lehetőségeihez, mert szereplői között egyaránt vannak lemaradók, akik jobbára versenyképtelen termékeikkel – kevés sikerrel – jelennek meg a piacokon; küzdők, akik nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy jobbak legyenek; és végül az igazi profik. Az utóbbiak tetemes értékű beruházásokat hajtottak végre az elmúlt években, termelési és vállalatirányítási rendszereiket egyaránt a modernitás jellemzi, és sikerrel találtak maguknak utat az exportpiacokra.

Talán igazságtalan, hogy a jelenlegi járványügyi helyzetben éppen a profik azok, akik nem tudnak zavartalanul szállítani külföldre, és éppen a lemaradók vagy a küzdők azok, akik a szintén kieső importot pótolhatják versenyképtelen, sokszor minőségi hibás termékeikkel. A profik azonban hosszú évek piaci viharaiban edződtek. Az uniós és nemzeti támogatásokra továbbra is minden szereplő számít, de a hatékonyság, amelyet a jó években kifejlesztettek, a válságos időkben hasznukra válik. A járványvédelmi korlátozások ugyanis nem tartanak örökké Európában, és bizonyosan előbb véget érnek, mint a most formálódó, egyre sötétebbnek tűnő gazdasági válság. Kétségkívül át kell alakulniuk a finanszírozási formáknak is, az új konstrukcióknak pedig jobban kell kezelniük a mindeddig mérsékelt, de a jövőben várhatóan nagyobb mértékű inflációt és a forint erős gyengülését.

A változásban azonban van, ami stabil: ebben a krízisben újra bebizonyosodik majd, hogy a legstabilabb és egyben legjobb piaci kilátásokkal rendelkező gazdasági szereplő a professzionális, jó genetikával, modern gépekkel és szofisztikált anyagokkal dolgozó mezőgazdasági termelő.

Őket továbbra is érdemes finanszírozni, akár az ágazaton belüli integrátorként, kereskedőként, akár külső pénzintézetként, banki, lízingpiaci szereplőként.