A koronavírus-válságot kezelő, extrém monetáris politika határai

Ahogy a gazdasági termelés összeomlott a koronavírus-járvány következtében, sokan elgondolkodtak azon, hogy a monetáris politika határait mekkora mértékben lehet kiterjeszteni a gazdaság támogatása érdekében. Az amerikai Federal Reserve esetében a negatív kamatok tényleges korlátnak tűnnek, nemcsak azért, mert egy ilyen politika technikailag kivitelezhetetlen, hanem azért is, mert politikailag elfogadhatatlan. Az Európai Központi Bank (EKB), valamint az angol és a japán jegybank esetében azonban, úgy tűnik, nincsen ilyen korlát.

Az EKB már régóta negatív tartományba csökkentette a kamatokat, az angol jegybank kormányzója, Andrew Bailey pedig állítólag igen óvatosan vizsgálja ezt a lehetőséget. Hasonlóképpen a japán központi bank kormányzója, Kuroda Haruhiko sem zárta ki a további monetáris lazítás vagy az eszközvásárlások növelésének lehetőségét, és a jegybank mostani szakpolitikai mixét megfelelőnek tartja a jelenlegi feltételek mellett.

A kérdés az, vajon van-e értelme újabb lépéseket tenni az extrém monetáris politika irányába.

A korábbi EKB-elnök, Mario Draghi híres ígérete, amely szerint minden szükséges lépést megtesznek az euró védelme érdekében, mára minden, a mostani válsággal küzdő politikai döntéshozó mantrájává vált. De nem lenne-e jobb megoldás a válság kezelésére a fiskális politika kibővítése? Jerome Powell Fed-elnök álláspontját figyelembe véve kijelenthető, hogy a jegybankoknak hitelezési és nem költekezési erejük van, és most költekezésre van szükség.

A mostani válságban igen nagy szükség van arra, hogy a pénzügyi források a lehető leggyorsabban eljussanak oda, ahol a leginkább szükség van rájuk. A munkanélküliség sok országban rekordmagas szinten áll. Több mint húszmillió ember veszítette el az állását csak áprilisban az Egyesült Államokban, a munkanélküliségi ráta 14,7 százalékra nőtt, és még az idén 20-25 százalékra emelkedhet a mértéke. Ebben a helyzetben az Egyesült Államoknak és a legtöbb országnak egy széles körű, tartós fiskális politikai lökésre van szüksége, amelyet a monetáris politikával együttműködve hajtanak végre. Enélkül egyre valószínűbbé válik az elhúzódó recesszió és az egekbe szökő munkanélküliség.

A fiskális expanziónak két fő célt kell szolgálnia. Először is a magánszemélyeket, háztartásokat és a cégeket kell segítenie a válság elviselésében. Ebben a tekintetben az Egyesült Államokban és más fejlett gazdaságokban elfogadott fiskális politikai intézkedések megfelelőnek tekinthetők. Március végén az amerikai kongresszus kétezermilliárd dolláros élénkítőcsomagot fogadott el a háztartások, a cégek és az egészségügyi intézmények támogatására. Emellett a demokrata többségű képviselőház jóváhagyott egy újabb csomagot, amely további háromezermilliárd dolláros költekezésre tett javaslatot.

Az Európai Unióban pedig felfüggesztették a költségvetési szabályok alkalmazását, lehetővé téve a tagállamok kormányai számára, hogy ambiciózusabb költségvetési intézkedéseket hozzanak a kiadások növelésétől a bértámogatást szolgáló adókedvezményeken át a kis- és közepes vállalkozásoknak nyújtott támogatásokig.

A fiskális expanzió második célja az, hogy a hazai kereslet támogatásával indítsák be a gazdasági kilábalást. Sajnos ebben az esetben az intézkedések elmaradnak a kívánttól, és nő annak a kockázata, hogy megismételjük a 2008-as globális pénzügyi válság után elkövetett hibát, amikor a költségvetési élénkítést túl hamar leállították.

Akkor politikai szempontból kivitelezhetetlennek ítélték a kereslet élénkítését célzó költségvetés bevezetését, bár a válságot elég nagynak gondolták ahhoz, hogy igazolhassa a rendkívül laza monetáris politikát. Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Európa jó részében a politikai elit a megszorítások mellett állt ki, csírájában fojtva el a gazdasági kilábalást, és megágyazva a növekvő egyenlőtlenségnek és a társadalmi feszültségeknek.

Most a főbb jegybankok csendben a költségvetési plusztámogatás mellett érvelnek,

annak érdekében, hogy a hosszú távú gazdasági károk elkerülhetők legyenek, és gyorsabb kilábalás következzen be. Ez a támogatás a jegybankokra gyakorolt nyomás csökkentése érdekében is szükséges. Emellett megvan a jó okunk arra, hogy ne történjenek még extrémebb monetáris politikai intézkedések.

Először is az extrém monetáris politikai intézkedések jellemzően korlátozzák a jövőbeli szakpolitikai jelzéseket, és csökkentik a kamatpolitika hatékonyságát, amely normál helyzetben erőteljes eszköznek számít a kibocsátás és a foglalkoztatás mértékének befolyásolására. Másodsorban az extrém monetáris intézkedések erősíthetik a világgazdaságot már a járvány előtt is fenyegető tényezőket:

főként az adósságok felhalmozódását, a hitelek nem megfelelő allokációját és a vállalati szektor likviditási többletét.

Ezek az aggályos tényezők vezetnek el minket a harmadik problematikus ponthoz: a hitelezési feltételek további lazítása és az államilag támogatott hitelprogramok kibővítése több adósságot róhat a cégekre, amelyek nincsenek abban a helyzetben, hogy ezáltal értéket teremtsenek. A csődbe ment zombicégeket pedig mesterségesen életben tartanák. Még ha munkahelyeket védenének is ezek az intézkedések, nem a leghatékonyabb módjai a pénzügyi eszközök felhasználásának. Erre Japán elvesztegetett évtizede lehet a figyelmeztető példa. Minél tovább tartják életben a zombicégeket, annál nagyobb lesz a kár, amikor ezek a cégek végül összeomlanak.

Végezetül:

a monetáris politikára való támaszkodás egy olyan időszakban, amikor a fiskális politika megfelelőbb megoldás lenne, azzal a kockázattal jár, hogy a befektetők körében újra megerősödik a likviditás túlzott preferálása, tovább mélyítve a likviditási csapdát.

Ennek a folyamatnak úgy kellene lezajlania, hogy közben az extrém monetáris intézkedések nem idéznek elő extrém és nem várt következményeket. Bár a nem konvencionális monetáris intézkedések mára megszokottá váltak, még mindig nem tudjuk egészen biztosan, hogyan működnek, vagy hogy miként hatnak az emberek várakozásaira, gondolkodására.

Természetesen, ha a monetáris politika mozgástere korlátozott, a fiskális politika mozgástere is szűk. A rendkívüli helyzet és a mély recesszió veszélye kétségkívül merész, nem konvencionális fiskális intézkedéseket követelhet, amelyeket más eszközökkel is támogatnak, mint például a Franciaország és Németország által nemrégiben javasolt újjáépítési alappal, valamint innovatív tőkepiaci eszközökkel (például örökkötvényekkel), amelyeket szintén javasoltak az EU számára.

Rendkívüli idők rendkívüli intézkedéseket tesznek szükségessé. Ám el kell kerülnünk azokat a hibákat, amelyeket 2010-ben követtek el, amikor a kormányok behúzták a fiskális politikai féket, miközben a monetáris politika terén megtartották a magasabb sebességfokozatot. Most jobban, mint valaha, döntő fontosságú, hogy megakadályozzuk az egyenlőtlenség további mélyülését. Csak a fiskális politika mozdíthatja elő ennek a célnak az elérését.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org