A kibékülés látszata fontosabb, mint maga a kibékülés

Ha ilyen hirtelen ki tudtok békülni, akkor valószínűleg nem is voltatok ellenségek – kommentálta egy libanoni politikai elemző a katari diplomáciai válság e héten bejelentett feloldását. A három és fél évig tartó krízis 2017 nyarán robbant ki, amikor Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom és Bahrein megszakították kapcsolataikat Katarral, lezárták előtte a légterüket, és kitiltották állampolgárait.

A négy arab állam azzal vádolta a kis Perzsa-öböl menti állam kormányát, hogy terroristacsoportokat támogat, túl közel áll Iránhoz, és saját tévéadójával, az al-Dzsazírával igyekszik aláásni szomszédai belső stabilitását.

A helyzet rendezésének feltételeként a kvartett követeléseket fogalmazott meg, és arra kérte a nemzetközi közösség tagjait, hogy ők is lépjenek fel Katarral szemben. Közel négy év alatt azonban Doha ellenállt a nyomásnak: alkalmazkodott, külgazdasági kapcsolatait átstrukturálta, a térségbeli és térségen kívüli államok jelentős részét meggyőzte, hogy ne szakítsanak vele, a követeléseket pedig figyelmen kívül hagyta. Katar elszigetelésének kísérlete így elbukott, most pedig látszólag minden visszaállt a normális kerékvágásba – ha a Közel-Keleten egyáltalán van ilyen.

Ez a visszatérés ugyanakkor csak látszólagos. A libanoni politikai elemzőnek igaza van, hogy valami nem stimmel a békülést elhozó uralkodói ölelésekkel és testvéri retorikával teli al-úlai csúcstalálkozóval kapcsolatban, de a logika valószínűleg fordított.

Ha ilyen hirtelen és látványosan kibékültek az öböl menti államok, akkor valószínűleg nem is békültek ki teljesen.

Több jel utal ugyanis arra, hogy az öt arab állam közötti összeölelkezés nem őszinte vagy teljes körű. Egyrészt alapból figyelemre méltó, hogy a „szolidaritás és stabilitás” nevet viselő egyezmény nem nyilvános, tehát nem tudjuk pontosan, hogy miben állapodtak meg a felek. Mindez nagyon hasonlít a 2013–2014-es eseményekre, amikor kisebb intenzitású, de a mostanihoz hasonló diplomáciai válság zajlott le Katar és a szomszédai között. Az okok és a lezárás hirtelensége hasonló volt, annyi különbséggel, hogy akkor a kakaskodás csak pár hónapig tartott.

Másrészt a Katar-ellenes államok finoman szólva is különböző mértékű lelkesedéssel vettek részt a csúcstalálkozón. A passzátszelet Szaúd-Arábia fújta, amelynek vezetéséről az elmúlt években többször lehetett azt hallani, hogy

már maga mögött hagyná a sikertelen kísérletet, amely végső soron inkább Iránnak kedvez, mint bárki másnak.

Vele szemben Egyiptom és Bahrein tűnik a legkevésbé őszintének, kormányaik nem fogják egykönnyen megbocsátani Katarnak az elmúlt tíz évben tanúsított ellenséges viselkedését. Az igazi változást az idén Izraellel is kibékülő Egyesült Arab Emírségeknél láthatjuk, amely az elemzőket is meglepve minden visszatetszése ellenére beleállt a kibékülésbe.

Harmadrészt a kibékülés nem a Katar és a négy állam közötti kapcsolatok vagy a katari viselkedés megváltozásának tudható be, hanem külső tényezőknek. Ezek közül a legfontosabb az amerikai vezetőváltás. Trump elnök tranzakcionalista, „én ezt adom, cserébe azt kérem” típusú külpolitikája értő fülekre talált az öbölben, Biden idealizmusától, emberi jogi elköteleződésétől és Iránnal való békülékenységétől azonban tartanak Rijádban és Abu-Dzabiban is. A katari válság feloldása gyakorlatilag azt a célt szolgálhatja, hogy előre jó pontokat szerezzenek az öböl menti monarchiák a demokrata vezetőknél, és igyekezzenek nagyobb nyomást helyezni rá Irán kérdésében. Ez pedig jóval fontosabb, mint a Katar elleni fellépés.

Ráadásul a látszólagos egységet nemcsak Washingtonban, hanem a pénzpiacokon is díjazzák. Ez nem kevésbé fontos szempont az alacsony olajárakkal, az új koronavírus-járvány gazdasági hatásaival, valamint a diverzifikációs nyomással küzdő államok számára. Így tehát a kibékülés látszata sokkal fontosabb, mint maga a kibékülés.