Óvatos várakozással

Minden város, minden emberi település állandó változások közepette éli az életét, mert változnak az ott élők igényei, az idő pró és kontra nyomot hagy az épített világunkon. Épületek, városrészek tűnnek el, és épülnek helyettük újak, korszerűek. 

Az építészet mindig megmutatja egy kor, korszak szemléletét, a régi helyébe új, modern lép, az idő vasfoga az épületeket és a városfejlesztő szemléletet sem kíméli. Természetesen tudom, hogy az épületek olykor pótolhatatlan históriai és városképi értéket képviselnek, egy-egy közösség teremtőerejét mutatják, a közösség múltjának megőrzését jelentik. Ez helyes is, magam is szóvá tettem az értelmetlenül hajszolt modernizációt, a tervezők féktelen önmegvalósítási törekvéseit, amelyek csúnya épületeket hoztak létre szerte az országban. 

Azt is tudom, hogy városaink átalakítását, fejlődését számos tényező határozta meg, a huszadik század tragikus eseményei nagy pusztulással jártak, az ország épületállományának tetemes része károsodott. Ezt, gazdaságunk fejlettségi szintjéből következően, különböző eredménnyel, például új városrészek, lakótelepek építésével pótoltuk. A lakásépítés az elmúlt hetven évben lendületesen fejlődött. Mára, hála a piacgazdaságnak, magas igényeket is kielégítő nívójú épületek, lakóparkok nőttek ki a földből; ezek építészeti és energiatakarékossági szempontból is a kor színvonalán állnak, modern ízlésvilágot elégítenek ki. 

Budapest nagy kiterjedésű főváros, a 19–20. század fordulóján kiépült városmagot szélesen elnyúló, vidékies, falusias peremkerületek veszik körül; a kerületek nyúlványaiban sok helyütt olyan területek vannak, amelyek az „idők alatt elhasználódtak”, funkciójukat vesztették, és tájsebek a város testén. Ezek átalakítása és a városszövetbe illesztése elkerülhetetlen feladat. És természetes, hogy az átalakítások vitákat szülnek. Így történt ez Budapest „nagyvárosiasodása” idején is a dualista Magyarországon. Mindig viták, eszmecserék, „eszmesúrlódások” viszik előre a világ fejlődését. 

Abban a kérdésben persze nincs vita, hogy építeni, átalakítani és fejleszteni kell ezeken a területeken. Most a rákosrendezői pályaudvar területének fejlesztése indukál vitákat: a XIII. és a XIV. kerület határán, a jelenleg állami tulajdonban álló területen luxuslakásokkal és irodákkal épülne új városrész, amely „mini-Dubaj” néven híresült el. A részletek már ismertek, egy az Egyesült Arab Emírségekből érkező befektető építené föl a városrészt. 

A vita a felhőkarcoló magassága körül csúcsosodott ki: a tervek szerint 220-240 méter magas felhőkarcolót is építenének a területre, amely közel száz méterrel lenne magasabb, mint az eddigi csúcstartó, a 143 méter magas Mol Campus. Emlékeztetnék rá, hogy ennek az építését is heves viták előzték meg. A Mol Campusszal azonban eldőlt a nagyközönséget és az építészszakmát is régóta foglalkoztató és megosztó kérdés, hogy épüljön-e Budapesten felhőkarcoló.

Épült. És épülni fog Rákosrendezőre is. 

Az új időknek új dalnokai vannak: változik a városfejlesztők és a városlakók szemlélete is, és változnak a városok, a mi városaink is átalakulnak, korábban ismeretlen vonásokkal, építészeti megoldásokkal gazdagodnak. Az újnak nem lehet gátat vetni, és nem is szabad, a fontolva haladás azonban – mint minden esetben – itt is a javunkra lehet.

Nézzünk tehát óvatos várakozással a magyar „mini-Dubaj” felépülése elé; tegyük ezt annál is inkább, mert az új városrész megvalósítása sok munkalehetőséggel kecsegteti a magyar építőipart. Erre pedig szüksége van az országnak, a kiemelkedő képességű hazai építészgárdának, a szakmunkástól a mérnökökig, tervezőkig bezárólag. A Mol Campus ragyogó építészeti kivitelezése is ezt támasztja alá.