Közoktatás: se képzés, se minősítés, akkor mit akar a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete?
Főleg akkor nem, ha minden oktatást érintő kérdésre azonnali tiltakozásba kezd a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ). Szerdai közleményükben a minisztérium által a nevelő-oktató munka során alkalmazott tartalomszabályozók ismeretéről szóló képzés ellen lépnek fel, szerintük ennek elvégzésével a pedagógusok teljesítményének sem minőségi, sem mennyiségi növekedése nem várható. Nyilván szakmai érveknek kellene ezt tekintenünk, de mivel a PDSZ nagyjából soha semmiben, vagy alig értett egyet az elmúlt években a kormányzattal, nem tévedünk nagyot, ha inkább a rendszeres politikai akciónak tekintjük.
De nézzük onnan, milyen üzenete van annak, ha a pedagógus-szakszervezet rendszeresen tiltakozik a képzések és a minősítési rendszer ellen. A pedagógusfórumokban fortyogó indulatokat kelt évek óta, ha a minősítésről szó esik. Miközben ötéves mélyponton vannak a magyar érettségi eredmények.
Azok tiltakoznak a rendszeres minősítés ellen, akik naponta minősítenek gyerekeket, hol lelkiismeretesen, hol elnagyolt mozdulatokkal, húznak le és húznak fel jegyeket, különböző, ki nem fejtett okok miatt. Azok tiltakoznak a minősítés ellen, akik csak 91 százaléktól adnak ötöst a 9 évesnek is. Ezt meg a szülői csoportokban lehet olvasni, és ez is egy releváns olvasat.
A minősítés és a képzés ellen ezer okból lehet tiltakozni, lehet értelmetlennek nevezni. A HR-tudományok egyik alapvetése, hogy a munkavállaló eleinte mindig ellenáll minden újításnak, nem feltétlenül érti meg, miért fontos a munkájához a képzés, és azt sem kedveli, hogy a munkáját rendszeresen minősítik. De le fogják nyomni a torkán, mert a szervezetet úgy lehet fejleszteni, a minőséget úgy lehet biztosítani, ha ellenőrzik és értékelik a folyamatokat és a szereplőket. Nincs más.
Multinacionális vagy vállalati környezetben akár havonta, de negyedévente biztosan, egybevetve a kitűzött fejlődési célokat az elérttel, önértékeléssel és így tovább. A szülők ezt tudják, nagy részük számára természetes, minden munkahelyükön minden pozícióban megmérettetnek. Miközben ők félévente 10 percben kérdezhetik a tanárt a fogadóórán. A szülő persze, hogy jön ahhoz, hogy minősítsen, a minisztérium meg végképp ne ellenőrizzen és akarjon értékelni, ez a PDSZ üzenete.
A közoktatás munkavállalóit miért nem lehet megmérni?
Miért gondolják a munkaerőpiac ezen szegmensében, hogy „érinthetetlenek”, az ő munkájukat nem lehet „csak úgy” értékelni, miért rossz szerintük minden bevezetett értékelési, minőségbiztosításra irányuló rendszer? Diplomás emberek hogyan gondolhatják azt, hogy a szakmai autonómia az, hogy senki ne szóljon bele a munkájukba? Egy orvos vagy egy mérnök gondolhatja ezt?
Csak annyit kellene tenniük, hogy megkérdezik a felsős tanítványaikat, hogyan látják őket. Ha mernék.
A mai tizenévesek a rendkívül széles világlátásuknak köszönhetően – lehet, hogy nem sorolják fejből a Jókai-összest, de ezerszer többet tudnak a világról, mint a szüleik és tanáraik ennyi idős korukban – nagyon világosan be tudják árazni a tanáraikat és a szüleiket is.
Ha megkérdezzük őket, nagyon pontosan meg tudják mondani, kitől kapnak minőségi oktatást, ki teljesít 90 százalék felett. A saját környezetemben 10-ből egy tanárra szokták mondani, esetleg kettőre. Nem statisztika, nem mérvadó, de azért nem söpörném le. Vekerdy Tamás mindig azt mondta, legyen a szülő a gyerek cinkosa. De akkor mi marad a tanár tekintélyéből? Szülőként szeretném, ha maradna, de ehhez nem én kellek.
Azt írja a PDSZ: valódi oktatási reformokra van szükség, melyek keretén belül a pedagógus-továbbképzési rendszer ténylegesen a 21. századi igényeket szolgálja ki, illetve kihívásokat oldja meg. Értem, persze. Csak közben meg azt látom, azt hallom a szülőktől, azt olvasom a fórumokban – tisztelet minden egyes kivételnek – napi szinten meg 20. század közepi módszerekkel folyik az oktatás, az értékelés, a nevelés, a gondolkodás. A beszélgetésekből a gyerekek leszűrik, hogy koros tanáraiknak fogalmuk sincs, tanítványaik mit néznek, milyen kultúrát fogyasztanak, és az mit mond a világról. Összetett a probléma, nem most fogjuk megfejteni.
Csak tegyük fel a kérdést, a mai digitális kultúrát csak részleteiben ismerő tanárok vajon hogyan fogják fogadni a szakszervezet által javasolt 21. századi módszereket? Amellé felsorakoznak rögtön, tele lesznek ötletekkel? Ahhoz nem kell majd rengeteg képzés? A tanároknak nincs szüksége élethosszig tartó tanulásra?
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.