Elemző: Nem ciprussal van a baj, hanem magával az euróval

Bámulatos, hogy egy 10 milliárd euró összegű mentőcsomag ilyen hosszú ideig képes a világot igézet alatt tartani. Ugyanakkor, noha maga az összeg nem szédítően hatalmas, néhány körülmény egyenesen felháborító.

Már maga az is rettenetes, hogy egy kis gazdaságot egy hétvége leforgása alatt tönkre lehet tenni. Csakhogy Ciprus sorsa már akkor megpecsételődött, amikor a Trojka meglebegtette a mentőcsomag első verzióját. Az pedig már végképp nem lepett meg senkit, aki egy kicsit is figyelemmel kísérte az euró övezetnek a saját megmentésére irányuló múltbeli kísérleteit, hogy a végeredmény még rosszabbra sikeredett. Nincs koherens vezérfonal, a nyilatkozatokat nyilvánvalóan nem egyeztetik, és a nagyszabású tervek hallatán az embernek az a benyomása támad, hogy ezeket valakik akkor firkálták egy szalvéta sarkára, amikor már régen ágyban lett volna a helyük. Ehhez igazodik az eredmény is, ami pocsék.

Olyan szörnyűséges dolgokat művelt netán Ciprus, hogy megérdemelte ezt a nyomorúságos sorsot? Valójában nem. Cipruson a növekedés, az államadósság és az államháztartás tiszteletre méltó számokat mutatott, a régió országaihoz viszonyítva mindenképpen. Ciprus sikeresen építette fel és erősítette meg a pénzügyi szolgáltatások ágazatát, mert a szigeten kevés az ipar vagy a mezőgazdaság, amiből meg lehetne élni. Cipruson a munkaerő jól működik, angolul beszél, és az ország a brit jog alapján rendezkedett be. Tehát mindent összevetve nem rossz hely annak, aki üzletet akar csinálni. Az ország a legjobbat hozta ki abból, amit kínálni tudott.

Cipruson egyetlen dolog sikerült félre: az, hogy az ország bankárai megbíztak az euró övezet politikusaiban, elhitték nekik, hogy a kölcsönt vissza fogják fizetni. Nem szokatlan, ha egy olyan ország, amely Görögországgal közeli viszonyt ápol, nagy összegeket fektet görög állampapírokba, hiszen ugyanígy járnak el más bankok is a saját nemzetük (vagy tulajdonképpeni nemzetük) szuverén adósságával.
A ciprusi bankszektor magas beosztású vezetőivel a múltban folytatott beszélgetéseimből egyértelműen kiderült, hogy legalábbis a Görögországban működő bankok nem kevés politikai nyomásra döntöttek a helyi kötvények megvásárlása mellett. Ennek a koncentrációnak a kockázatait nyilván alulbecsülték a bankok, de alapvetően arra hagyatkoztak, hogy az euró övezet támogatást nyújt majd, ha valamelyik tagja, például Görögország súlyos helyzetbe kerül. Ha visszagondolunk arra, hogy csupán néhány évvel ezelőtt az emberek többsége nyilván úgy gondolta, hogy ez az euró bulinak elválaszthatatlan része, mert egyébként a kötvények hozamai sem konvergáltak volna ilyen erőteljesen.

Nem gondolom tehát, hogy a ciprusi bankszektor feltétlen feloldozást, felmentést kaphat a vádak alól, de a bajok a rendszerbe mégis csak az Eurózóna dinamikáján keresztül jutottak. Egyébként kevesebb külföldi befektető helyezte volna el a pénzét Cipruson, a szabadon lebegő drachmán alapuló szuverén kötvénypiac dinamikája mellett ilyen kitettség vállalására nem kerülhetett volna sor, és a kockázat korrekciója jóval hamarabb bekövetkezett volna piaci alapon. Görögországnak persze nagy valószínűséggel csődbe kellett volna mennie, de legalább az ország korábbi gyakorlata szerint a kompetitív leértékelésre támaszkodott volna.

Így aztán inkább jóval nagyobbra nőtt a probléma, mint amit a kapitalista piacok bármikor megengedtek volna. Ezért most tőkekontrollt és a betétek kivételének korlátozását és de facto vagyonadóztatást látunk az Eurózónán belül, azaz AZ EURÓ, mint koncepció már aligha létezik a korábbival azonos formában. Legalább két különböző EURÓ van: egy korlátozott Nicosiában, és egy eddig még nem korlátozott változat az Eurózónában. Két teljesen eltérő dinamika, és meggyőződésem, hogy ezzel megkezdődött az euró különféle változatainak kora. Hasonló helyzetekben valószínűleg hasonló megoldások alkalmazása várható, és az emberek máris arról beszélnek, hol csap le a krízis a következő alkalommal. Szlovéniában? Máltán? Vagy más, még nagyobb problémát jelentő országokban?

A minap a Financial Times felidézte Friedrich Hayek hátborzongató figyelmeztetését a tőkekontrollokról: „Első látszatra semminek sincs kevesebb köze az emberek magánéletéhez, mint annak, ha az állam kontroll alá vonja devizaügyleteket, és a legtöbben a lehető legszenvtelenebbül veszik ezt tudomásul. Ugyanakkor a szárazföldi országok többségének tapasztalata alapján a megfontolt emberek megtanulták, hogy ez a intézkedés határozott lépés az önkényuralom és az egyéni szabadság elnyomása felé. Valójában teljes mértékben kiszolgáltatja az egyént az állami önkénynek, lezárja a menekülés lehetséges útjait, de nemcsak a gazdagok, hanem mindenki előtt.” (The Road to Serfdom (A jobbágysághoz vezető út), 1944).

Figyeljünk csak fel a most bevezetett új eszközökre! Az egyik közülük a tőkekontroll volt. A szélesebb merítésű vagyonadó pedig a másik.
Erősen meg vagyok győződve arról, hogy az elmúlt hetekben a játékszabályok változását éltük át. Úgy vélem, ahogy az euró válsága rosszabbodik, és ahogy az euró úthenger az egyik válságból a másikba gördül, most már bármi, és minden lehetséges, bármire és mindenre számítani kell.

A demokrácia modern felfogása szerint az emberekkel szinte korlátlanul bármit meg lehet tenni. Ez a demokráciának az a változata, ahol csak többségi hatalomra van szükség, de az (amerikai alkotmányból ismert) személyes negatív jogokat már nem tartják tiszteletben.

A legkönnyebb mindig is a gazdagabbakat célba venni, vagy akik dolgoznak, akik megtakarítanak, akik egész életükben a helyes utat járták. Miközben saját felelőtlen ígéreteik, felfeslő értékrendjük és tarthatatlan demográfiai helyzetük súlya alatt kezdenek összeroskadni a pöffeszkedő jóléti államok, könnyű meggyőzni a szavazók 50 százalékát arról, hogy egy felsőbbrendű jó ügy érdekében el lehet kobozni, le lehet nyúlni más emberek pénzét. A Boston Consulting Group számítása szerint a TELJES magánvagyon 28 százalékára van szükség a fennálló adósság ellentételezéséhez, a jövőbeli kötelezettségek nélkül. Ezt a pénzt egyetlen egy helyről lehet elvenni…a mi pénztárcánkból. Vigyázat!

Az elmúlt néhány évben elég sok minden sült el balul, a magot azonban sok évvel ezelőtt vetették el. Formáját tekintve ez abban a nyomásban nyilvánult meg, hogy kapjon több ember „jogosultságot” arra, hogy saját tulajdona legyen. Még akkor is, ha a jelzálog hagyományos feltételeit teljesíteni képtelen   így született a másodlagos jelzáloghitel. Méghozzá nemcsak a szegények, hanem a középosztály tagjai számára biztosított hatalmas „jogosultságok” formáját öltve a jóléti államokban, és ebből burjánzó deficit és adósság keletkezett. Az euró formájában, amely a gyakorlatban meglapozatlan nagyszabású politikai projekt maradt - emiatt követik egymást a válságok, és ez a dominó effektus a messze távolba mutat.

Nem vitás, hogy sok pénzintézet kihasználta a neki osztott lapokat. A jelenlegi áldatlan helyzet az ő bűnük, az ő felelősségük is. De a valódi probléma nem azokkal az emberekkel van, akik megpróbálnak előnyt kovácsolni a helyzetből, amelyben működniük kell. A valódi problémát a politikusok által létrehozott keret hordozza, amely miatt a szabad piac nem tudja a túlkapásokat a kapitalizmustól megszokott módon kezelni. A kapitalizmussal együtt jár a válságok megoldása és az üzleti modellek gyengeségének feltárása. S noha ez nem mindig szépen történik, mégis jóval hatékonyabban és gyorsabban végbemegy, mint az, amikor azt igyekszünk kétségbeesetten megmenteni, aminek már amúgy is befellegzett. A kapitalizmus soha nem hagyja a problémákat olyan mértéktelenül hatalmasra nőni, mint amilyennel most van dolgunk.
Ciprus mindennek kiváló példája. A baj nem Ciprussal van. A baj maga az euró.