Rohamosan fejlődő borturizmus Magyarországon

A borturizmusban az a jó, hogy minden módon élvezhetjük áldásait. Nem kellenek utazási irodák, szervezett programok, elegendő megszereznünk az alapismereteket, netán szert tennünk egy megbízható kalauzra (lásd keretes írásunkat), és máris nekivághatunk.

Ha hazánkban borügyileg szeretnénk körülnézni, első pillantásunkat Tokaj-Hegyaljára indokolt vetnünk. Ez a vidék egyedi szeglete a nagyvilágnak, olyan nemes édes borokkal, amelyek másutt nemigen készülhetnek. Egyedisége egyrészt a sajátos helyi szőlőfajtáknak, másrészt a különleges mikroklímának köszönhető, harmadrészt a helyi mesterek évszázados hagyományokra és a legmodernebb ismeretekre épülő tudásának együttes meglétében keresendő. Szepsy István vagy a Disznókő, Gergely Vince vagy a Hétszőlő, Demeter Zoltán vagy a Chateau Pajzos, Árvay János vagy a Királyudvar borai csodákat, katarzist kínálnak.

A fejlődő magyar borászat paradoxona, hogy a művelt és művelhető területek jellemzően alkalmasabbak fehér, mint kék szőlő termesztésére, mégis a vörösborok váltak dominánsakká. Így van ez Egerben is, ahol a bikavér a legnagyobb tömegben eladott vörösborrá vált, átlagos minőségét tekintve némiképp érdemtelenül. Ez nem azt jelenti, hogy a városból és környékéről nem kerülnek ki jó vörösborok, de nem árt óvatosnak lennünk. Egyre több a jó borászat, tehát tájékozódjunk és menjünk bátran, s ne feledjük felkeresni Gál Tibort és Thummerer Vilmost, Pók Tamás és Tóth Istvánt, Lőrincz Györgyöt és Demeter Csabát.

A vörösborokat illetően egy-két esztendeje nagy hangon énekeltük volna meg Villány elsőrendűségét. "Mediterrán" borvidékünk nem gyengült azóta, ám néhány lelkiismeretes és "megszállott" borásznak köszönhetően mások is felzárkóztak. Villány volt az a hely, ahol a rendszerváltás környékén a leggyorsabban jöttek rá a jó borban rejlő lehetőségekre. Tiffán Edétől Gere Attiláig, Bock Józseftől Polgár Zoltánig nagy lendülettel vetették magukat a munkába a mesterek. Azóta tucatnyian zárkóztak fel melléjük-mögéjük - Malatinszky Csaba, Günzer Zoltán, Wunderlich Alajos és mások -, mi több, a "vérprofi" Vylyan pincészet hallatlan magas mércét teremtett.

Hasonló úton jár, de lassabban menetel Szekszárd, amelynek termelői olykor "mostohafiúknak" érzik magukat. Pedig szomorkodni nincs okuk. Különösen, hogy Takler Ferenc és két fia - András és ifjabb Ferenc - az 1999-es és a 2000-es évjárat boraival bebizonyította, éppolyan nagy formátumú dolgok kerülhetnek a palackokba itt is, mint délebbre. Rajtuk kívül helyes meglátogatni Vesztergombiékat, Dúzsi Tamást, Heimann Zoltánt, Vida Pétert.

Vörösborügyben még két termelőt okvetlen meg kell említenünk. Az egyik Konyári János, aki a Balaton déli partján, Lellén vitt véghez a Takler-féléhez hasonló "csodát", a másik az osztrák Franz Weninger. A Villányban is otthonos borász - illetve fia, ifjabb Franz - az "elmaradottnak" tartott Sopronban készíti az ország legkifinomultabb kékfrankosait, újabban syrah-it és merlot-it is.

Néhány év múlva nagy megbecsülés illeti majd a száraz magyar fehérborokat is, amelyek egyre jobbak Egerben és Somlón, a Balaton környékén és Etyeken, Neszmélyen és a Mátraalján. Itt van mindjárt Etyek, néhány kilométerre Budapesttől, ahol számtalan pincészet várja a ropogós, de elegáns fehérek rajongóit. Hasonló a helyzet Neszmélyen: itt a Hilltop-Neszmély kínál íz- és illatkavalkádot. Mátraalján az energikus Szőke Mátyást kell "becserkészni", a Somlón meg a fantasztikus Györgykovács Imrét és Fekete Bélát ne hagyják ki.

A Balaton külön történet. Egy hely, ahol hektószám töltik a műanyag poharakba a vacak lőrét, s a helyi termelők remek borait meg sem találják a turisták. Pedig megérné. Megérné felkeresni a déli parton Légli Ottót és az Öreg-baglast, a Balaton mellékén Bussay Lászlót, Badacsonyban Szeremley Hubát, a Balaton-felvidéken Tóth Sándort, Füreden Figula Mihályt, Csopakon Jásdi Istvánt.

Mi más mondhatnánk: elő a kellő kalauzokat és kalandra fel!