A szomszédban kasszíroznak a fociból

Kettő. Összesen ennyi magyar csapatnak sikerült az elmúlt hat évben három ízben az európai labdarúgás nívóját jelentő Bajnokok Ligája (BL) vagy Európa Liga (EL) csoportkörébe bejutnia. Pedig a feladat még a közép-kelet-európai régióban sem tűnik megoldhatatlannak. Az elmúlt bő fél évtizedben a térségből 57 esetben jutott el ide innen érkező klub, vagyis évente közel 10 közép-kelet-európai csapat játszhat a legnagyobb klubok ellen. A legeredményesebben a román egyesületek teljesítenek, amelyek hat év alatt ötször jutottak be a Bajnokok Ligájába és tizenegyszer az Európa Ligába. Őket követik a csehek, két BL és 7 EL szerepléssel, majd a horvátok szintén két BL és 6 EL csoportkörrel. A magyar bajnokság azonban egyértelműen a lista hátsó részében szerepel, a Debrecen BL-szereplése, valamint szintén a Debrecen, illetve a Videoton EL-fellépése jelentette a legnagyobb sikereket. A csoportkörből továbbjutnia pedig már egyik magyar csapatnak sem sikerült, igaz, a legjobb 16 közé az elmúlt 6 évben az egész régióból csak négy csapat jutott.

A sikertelenségnek természetesen nem csak sportszakmai okai vannak: a hivatásos labdarúgó klubok eredményességét pénzügyi oldalról is érdemes vizsgálni, hosszú távon ugyanis a kettő egymás nélkül nem működik. A sportgazdasági szakirodalom öt releváns piacot azonosít, amelyeken egy hivatásos csapatot működtető sportvállalat bevételt érhet el.

Ez a fogyasztói és a szponzori piac, valamint a televíziós jogok, a kereskedelmi jogok és a játékosok piaca. Legalábbis a nyugat-európai országokban ez a legtöbbször így működik, a régió klubjainak ugyanis jellemzően a labdarúgásban azonosítható piacokból származó bevételei a nullához közelítenek (ha egyáltalán hitelesek az elérhető pénzügyi adatok, ami a vállalatok és sportszervezetek kevéssé átlátható működése miatt viszonylag ritka).

Az öt említett piac közül a legjobban még a játékospiac tranzakciói követhetők nyomon és becsülhetők, mivel az értékesítések a másik szerződő fél, gyakran nyugat-európai klubok eredménykimutatásában is megjelennek. A játékosértékesítések vizsgálatának eredménye szerint – ahogy ez a Budapesti Corvinus Egyetem Vállalatgazdaságtan Intézet Sportgazdaságtani Kutató Központ kutatásából kiderült – a közép-kelet-európai klubok összességében éves szinten közel 100 millió euró nyereséget érnek el a nemzetközi játékospiacon, de országonként és klubonként óriási eltérések tapasztalhatók.

A szerb, román és horvát bajnokság értékesítése a teljes export 60 százalékát adta, míg a szlovén, a szlovák és a magyar bajnokságok összes klubjának transzferpiaci bevétele mindössze a régiós export kilenc százalékát tette ki. Ha a transzferkiadásokkal csökkentetett nyereséget vesszük szemügyre, kiemelkedik a szerb klubok által elért 25 százalékos nyereségarány, ezen belül is a teljes régiós profit közel hatodát a szerb Partizan Belgrád érte el. (A kutatás során az adatokat a nemzetközileg elismert transfermarkt.de oldalról gyűjtöttük és azzal a feltételezéssel éltünk, hogy a nagyobb összegű igazolások külföldre történő tranzakciót, exportot jelentettek, ami az esetek túlnyomó többségében helytálló is.)
Sokat elárul a hazai helyzetről, hogy míg Magyarország az elmúlt tíz évben tíznél kevesebb játékost tudott komolynak nevezhető, egymillió eurót meghaladó összegért külföldre értékesíteni, addig Románia éves szinten hozta ezt az eredményt, és egy évtized alatt több mint 70 labdarúgót adott el legalább ilyen értékben. Az országok nagyságához képest megsüvegelendő a tíz év alatt több mint 50 labdarúgót magas áron értékesítő szerb, cseh és horvát bajnokság eredménye is.

Ami pedig a magyar futball számára különösen ijesztő lehet, hogy a folyamat öngerjesztő. A korábbi értékesítések eredményeként ugyanis az egyes országokról nehezen változtatható kép alakul ki a nyugati vásárlók szemében, így már most is egészen máshogy cseng egy magyar és egy horvát futballklub portékája a piacon. Az általános elismertség mellett ráadásul a tranzakciók által létrejött szakmai együttműködések is tovább segítik a sikeres klubokat, hiszen könnyen kerülnek kapcsolatba a legjobb bajnokságokban tevékenykedő volt játékosaikkal, edzőikkel, utánpótlásban dolgozó szakembereikkel, ügynökökkel. Ez a kapcsolati tőke, illetve ennek hiánya komoly versenytényező a labdarúgásban is, amely Magyarország esetében a magyar futballtársaságokra nézve igen nagy versenyhátrányt jelent.

A játékoseladások területén elért üzleti sikerek pedig igen hamar a sportszakmai eredményességben is lecsapódhatnak, hiszen ezek egy körfolyamatban kapcsolódnak egybe. Minél jobb eredményt ér el nemzetközi színtéren egy klub, annál ismertebbek lesznek labdarúgói a nemzetközi játékospiacon, valamint minél több labdarúgót tud értékesíteni külföldön, annál nagyobb bevételekkel számolhat és építhet jobb csapatot, utánpótlást, ami újabb eredményekhez vezethet.

Horvát modell

A tapasztalatok alapján a közép-kelet-európai labdarúgó kluboknak megéri a játékosok képzésére fektetni a hangsúlyt, amire itthon is voltak kísérletek, eddig azonban inkább kevesebb, mint több sikerrel. Bár a hazai akadémiák jelentős forrásokat kaptak az elmúlt években, az Európai Klubok Szervezete (ECA) utánpótlás-műhelyeket bemutató sorozata mégsem ezeket, hanem Dinamo Zagreb modelljét emelte ki a régióból. A horvát fővárosi együttes akadémiája 1,3 millió eurós éves működési költséggel éri el, hogy évente több játékost is ad a felnőtt csapatnak, ahonnan az akadémia éves büdzséjének többszöröséért tudják őket értékesíteni. Ez az összeg pedig korántsem tekinthető elérhetetlennek Magyarországon sem, a körülbelül 400 millió forint ugyanis a hazai akadémiák működési költségének megfelelő tétel.