A globális stagfláció réme fenyegeti a gazdaságokat

A jelenkor legégetőbb kérdése az, vajon az erősödő globális infláció kiváltja-e a növekedés világméretű lassulását. Vagy ami még rosszabb, feléled-e a stagfláció, azaz a gyorsuló infláció és a negatív növekedés gyilkos kombinációja.

Az infláció máris gyorsul számos fejlett és feltörekvő országban, emellett több ipari államban jelentkeznek a gazdaság zsugorodásának a jelei. A feltörekvő országokban az infláció eddig a növekedéshez, sőt a konjunkturális túlfűtöttség képzetéhez társult. Ha azonban az Egyesült Államok és más fejlett államok gazdasága elkezdene zsugorodni, akkor az átalakuló gazdaságok nem leválnának a fejlett országokról, hanem éppen ellenkezőleg, főleg, ha az erősödő infláció miatt az amerikai monetáris hatóságok a kamatok emelésére és a hitelpolitika szigorítására kényszerülnének. A feltörekvők ebben az esetben a stagfláció „lightos” verziójával találnák magukat szemben.

A stagfláció létrejöttéhez szükség van egy negatív kínálati sokkhatásra, amikor az árak egyszerre emelkednek a kibocsátás csökkenésével. Az utóbbi 35 évben stagflációs sokkhatások három alkalommal vezettek globális recesszióhoz: 1973–75-ben, amikor a jom kippuri háború és az olajembargó nyomán magasba szöktek az árak; 1979–80-ban, az iráni forradalom nyomán, majd 1990–91-ben, Kuvait Irak általi lerohanása következtében. De a 2001-es recesszió – amelyet nagyrészt a csúcstechnikai buborék kipukkadása váltott ki – szintén magával hozta a korábbi olajárak megduplázódását és az Izrael elleni második intifádát.

Ma stagflációs sokkot okozhatna például, ha Izrael megtámadná Irán nukleáris létesítményeit. Ez jóval a 200 dolláros barrelenkénti ár fölé lendítené az olaj árát, ami a korábbi háromhoz hasonlóan súlyos globális recessziót okozna. Az olaj utóbbi hónapokban tapasztalt drágulását részben máris be lehet tudni a piaci félelmek miatti felárnak.

Kérdés azonban, hogy vajon ilyen negatív kínálati sokkhatás nélkül is elképzelhető-e globális stagfláció. A 2004–06 közötti időszakban alacsony infláció mellett robusztus globális növekedés volt, mégpedig egy pozitív kínálati oldali sokkhatás következtében: gyorsan nőtt a termelékenység, emellett ekkor indultak be igazán Kínában, Indiában és másutt az olcsón termelő kapacitások. Majd 2006-tól ezen államok erősödő fogyasztása egy pozitív keresleti sokkot okozott, ami erőteljes áremelkedést váltott ki a nyersanyagok és az energiahordozók körében. A tavalyi évben tapasztalt erős növekedés nyomán globális léptékben gyorsult az infláció, ez az USA és néhány más fejlett állam lassulása ellenére az idén is folytatódott.

Ebben a helyzetben – hacsak nem jön negatív kínálati oldali sokk – globális stagflációnak kicsi a valószínűsége. Az olaj, más energiahordozók és a nyersanyagok árának emelkedése több tényező hatását tükrözi:

– a gyors növekedésű és erőteljesen urbanizálódó államokban az olaj és más energiahordozók iránti igény akkor lódul meg, amikor a termelő országok kapacitásszűke vagy politikai okok miatt nem tudnak eleget szállítani,

– az amerikai valuta gyengülése miatt a kitermelő államok kénytelenek emelni a dollárban kifejezett áraikat,

– a spekulánsok is felfedezték maguknak a nyersanyagokat,

– a bioüzemanyag előállítása csökkentette más mezőgazdasági termények vetésterületét,

– az Egyesült Államok és vele együtt a dollárhoz kapcsolt valutájú országok laza monetáris politikát folytattak, ami a gazdaságuk túlhevüléséhez vezetett.

Ezek a tényezők mind alkalmasak az összkeresletet tekintve pozitív sokkhatás érvényesítésére, ami gazdasági túlhevüléshez és globális léptékben emelkedő inflációhoz vezet.

Az árfolyam-politika ilyen helyzetben kulcsszerepre tesz szert. Kína és Oroszország esetében a nagy folyó fizetésimérleg-többlet és a cserearány-mutató emelkedése az egyensúlyi árfolyam növekedését váltja ki. Ha ezt a nominális árfolyam emelkedése nem tudja követni, akkor a reálértéken vett felértékelődés csak a belső infláció élénkülése útján érhető el. Ilyen körülmények között az infláció fékezésének legfontosabb útja az, ha a kormányok engedik a valutájuk jelentős felértékelődését. Ehhez azonban az időpont annyiban szerencsétlen, hogy a túlhevülő gazdasággal bajlódó feltörekvő államokban akkor kellene a valutát felértékelni és a monetáris politikát szigorítani, amikor a fejlett ipari országokban erős lassulás vagy egyenesen recesszió bontakozik ki.

A világgazdaság éppen leírt egy teljes kört: a jótékony hatású pozitív globális kínálati sokk, majd a rá következő pozitív keresleti sokk elvezetett a globális konjunkturális túlhevüléshez és az erősödő inflációs nyomáshoz. Most tehát egy stagflációs kínálati sokk miatt kell aggódni, amilyent egy Irán elleni háború tudna kiváltani, és amelyet tovább erősítene az ingatlanpiaci buborék kipukkadása. Ebben a helyzetben az erősen zsugorodó gazdaságú országokban deflációs irányzat juthatna érvényre, míg a továbbra is gyorsan növekvő államokban erősödhetne az inflációs nyomás.

Számos fejlett és feltörekvő államban a központi bankok egy lidérces helyzet forgatókönyvével találják szemben magukat: egyrészt (az infláció leküzdésére) szigorítaniuk kellene a monetáris politikájukat, másfelől éppen lazítaniuk kellene a szigort (hogy enyhítsék a lassulás kockázatát). A központi bankok számára így egyre nehezebb lesz, hogy az egymásnak ellentmondó, kényszerítő körülményeknek meg tudjanak felelni.

A szerző a New York Egyetem közgazdaságtan-professzora