Eltökélten a csúcs előtt

Szigorúan jogi szempontból a múlt hét óta a lisszaboni szerződés a huszonhetek körében nem helyezhető hatályba, mivel ez feltételezné valamennyi tagország ratifikálását. A politikai játéktér azonban bőven tartogat mozgásteret, és a politikai elit elsöprő többsége láthatóan élni is akar ezzel. Túl sok munka fekszik már a szerződésben, a jelenlegi vezetők személyesen is éjszakába nyúló tanácskozásokon küszködtek vele, és szinte kivétel nélkül valamenynyien beszédek sokaságában kötelezték el magukat mellette. Még Gordon Brown brit miniszterelnök is azt ismételgette tavaly október óta, hogy szükség van az új szerződésre a huszonhét tagúra bővült EU működőképességének megőrzéséhez. Az egyetlen kivételt Václav Klaus cseh államfő jelentheti, aki mindenkor nyíltan ellene foglalt állást, és nem tudni, nem fog-e most mindent megtenni a cseh ratifikációs folyamat végleges felfüggesztéséért (egyelőre ideiglenesen áll, a cseh alkotmánybírák döntésére várva).

Pusztán technikai alapon öt út képzelhető el. A legszélsőségesebb esetekben az EU végleg ejti a szerződést, avagy Írország az EU-tagságát. Nyilván egyik sem reális. Még mindig inkább valószínűtlen opció, hogy huszonhetes körben ismét nekiülnek újratárgyalni az egészet, aligha lenne kész rá ugyanis ma bárki. Jobban elképzelhető a hasonló helyzetekben már használt recept előhúzása, miszerint a huszonhatok tárgyalást kezdenek az ír kormánnyal, hogy mi is volt a kifogás, ez alapján születik valamilyen közös nyilatkozat, amellyel az ír kormány ismét referendumra bocsáthatja a szerződést. És végül: teljesen új utat jelenthet, ha a huszonhatok úgy döntenek, hogy igenis befejezik a ratifikációt, és ha ez mindenhol máshol pozitív, akkor – széles körű kimaradásokat ajánlva fel Dublinnak – a szerződés lényegi elemeit igenis végrehajtják. (Jogászi rémálmot jelentene, amíg valahogy konzisztenssé tennék az egészet, hiszen hogyan lehet például a kettős többségen alapuló szavazást bevezetni huszonhat országra, és mást alkalmazni a huszonhetedikre?)

Egy biztos: a pénteki eredményhirdetést követően brüsszeli EU-körökben messze nem volt olyan csüggedt a hangulat, mint három éve. Eltökéltség volt jellemző, annak hangsúlyozásával, hogy nem vonják kétségbe, ha az írek így éreznek, de a többi országnak is joga van másként érezni. S hogy a szerződés nem önmagáért született, hanem egy sor probléma kezelésére, amelyeket az ír elutasítás továbbra sem oldott meg. Ezért is valószínű, hogy a csütörtök–pénteki EU-csúcs Brüsszelben a ratifikáció folytatása mellett teszi le a garast. Ha ugyanis az év végére kiderül, hogy mindenhol máshol átment a dolog, akkor már úgy merül fel a kérdés: vajon 800 ezer ember ellenvéleménye miatt valóban mozdulatlanságra van-e ítélve huszonhat másik ország? Vajon ilyen esetben is az igenlő válasz jelenti-e a tényleges demokráciát? A politikai elit ma láthatóan hisz abban, hogy lehet más út is. Ezért is jelent majd kulcskérdést, vajon fennakad-e a dolog Csehországban, és rákényszerül-e Brown egy brit népszavazásra.

Addig persze dúl a demagógia. A „nem”-re biztató euroszkeptikusok szerint például sikerült halálra ítélni egy „antidemokratikus” dokumentumot, holott a római szerződés óta a lisszaboni lett volna az első, amelyik egy sor demokratikus nyitást tett, intézményesítve például a nemzeti parlamentek beleszólását a jogalkotás folyamatába, állampolgári kezdeményezésnek nyitva teret a jogalkotás megkezdésére, és az alapszerződés tartozékává téve az alapvető jogok chartáját.

Sokak szerint az ír kisiklás éppen ezért nem jelentheti a halálos ítéletet, csak a folyamat megnehezítését. Persze jobb lett volna nélküle. De nagy az eltökéltség, hogy így sem hagyják majd veszni a dolgot.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője