Miért volt nehéz elfogadni a németeknek a görög csomagot?

Egy kihordott folyamat végéről viszszanézve mindig könnyű megállapítani, hogy miként lett volna olcsóbb eljutni odáig. Ez azonban elméleti okoskodás, mert előzőleg a dolgok azért folynak éppen valamilyen irányban, mert akkor még nem folyhattak másfelé. Februárban még nem lehetett 100 milliárdos nagyságrendű, a piaci feltételeknél könynyebben elérhető hitelcsomagot az asztalra tenni, mert ehhez akkor még egy sor dolog nem teljesült, mindenekelőtt a görögök oldalán. Egy sor gazdasági szigorítás (mint a 13. és 14. havi bérek elvétele) az elmúlt napok intézkedése volt, nem februárban, nem is márciusban rendelték el őket. Azaz akkor még bőven voltak megszorítási „tartalékok” a görög térfélen. Amelyek híján nem teljesen alaptalanul moroghattak sokan, hogy az ő pénzükkel akarják megfinanszírozni a minél fájdalommentesebb görög talpra állást. Az sem igazán állítható, hogy már márciusban fennállt az „ultima ratio” esete, amikor is gazdasági ellehetetlenülés nélkül Athén már nem juthatott hitelhez. Keveseknek tűnt fel, de akkoriban a görög állampapírok hozama, bár magas volt, még mindig alacsonyabb például a magyarokénál.

Azért fontosak ezek, mert nélkülük az amúgy is végtelenül sarokba szorított német kancellár sem léphetett tovább. Márpedig az elmúlt hetek görög tragédiája igazából német dráma volt. Egy gazdasági-pénzügyi fegyelemben szocializálódott német közvéleményt kellett – és kell ma is – meggyőzni arról, hogy jogos lehet egy végtelenül fegyelmezetlen (sőt: bevallottan is csaló) tagtársat tetemes arányú német pénzzel is kimenteni. Ráadásul Angela Merkel akkor szembesült ezzel, amikor kormánya parlamenti felsőházi többségét kockáztató helyhatósági választás előtt áll egyfelől, másfelől pedig a német eurótagságot az alkotmánybíróságon már kétszer feljelentett német közgazdászok egy csoportja ismét hasonló kereset beadásával fenyeget, ha megítélésük szerint túlzottan engedékeny a kormány. Az már csak hab a tortán, hogy eközben a külvilág meg az „önzéséért” kezdte ostorozni Berlint. Beleértve ebbe annak rosszallását, hogy válság idején a német gazdasági reflex a kivárást és a megtakarítást, nem pedig a többi tagországot is maga után húzó erőteljes vásárlást választotta…

Mindezek fényében írta azt visszatérően a nemzetközi sajtó, hogy lám, Merkel már azt a generációt testesíti meg, amelyet nem orientál többé elődeinek európai elkötelezettsége, még kevésbé az előző német generációk háborús bűntudata. Úgymond ezért is van a mostani makacskodás is a görögök megsegítésében.
Pedig a kancellár már többször igazolta európai kötődését. Döntő szerepe a jelenleg futó közös költségvetés 2005-ös elfogadásában – beleértve bizonyos engedményeket a német befizetések oldalán – ugyanúgy legendássá vált, miként abban is, ahogy az eltemetett „alkotmányos szerződés” lényegi pontjai a lisszaboni szerződés formájában feltámadhattak. Egészen bizonyos, hogy mai politikájában a nyilvánvaló belpolitikai kalkulációk mellett nem kis részben a jövőbeni európai politizálás szabadságfokának a megőrzése is vezérli. Tudjuk, a már – a lisszaboni szerződésért cserébe – tavaly ősszel elfogadott német alkotmánymódosítás is komolyan korlátozta EU-politikai mozgásterét. Lehetőségeit a felsőházi többség elvesztése drámai módon még tovább szűkítené. Szerencsétlen egybeesés, hogy pont mostanra esett a döntés a görög válság kapcsán is. De tény, hogy ha a német kancellár a jövőben is akcióképes Európa-politikát akar folytatni, akkor már csak ilyen szempontból sem vehette félvállról a hétvégi honi megméretőzést. Ha úgy tetszik, kénytelen volt rövid távon (a görögökkel szemben) barátságtalanabb lenni, hogy hosszabb távon megmaradhasson segítőkész európainak.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője