Az adósság és az adók az euróövezet tagállamaiban
A külső tartozás fontosságát különösen jól illusztrálja Portugália esete: az ország közadósságának és deficitjének rátája nagyjából hasonló, mint Franciaországé, az államadóssága utáni kockázati felárak mégis folyamatosan emelkedtek, mindaddig, amíg Lisszabon kénytelen volt az európai segélyalap támogatásáért folyamodni. Ily módon tehát Portugáliában nem a fiskális politikát kell kulcsproblémának tekinteni, hanem a magánszektor – a bankok és a vállalatok – által felhalmozott tetemes külső tartozásokat.
Az önmagukban vett köztartozások korlátozott jelentőségét Olaszország és Belgium is jól példázza. Mindkét ország esetében jóval nagyobb az államadósság/GDP mutató, mint Portugáliában, mégis sokkal kisebb kockázati felárat fizetnek az adósságaik után, noha Belgiumnak például immár több mint egy éve nincs kormánya. Ennek fő oka az, hogy mindkettő esetében viszonylag alacsony a külső tartozások aránya (Belgium például folyómérleg-többletet tud felmutatni).
Kérdés tehát, hogy miért szentelnek ilyen nagy figyelmet a piacok a külső adósságnak? Az egyik ok abban rejlik, hogy válságos időkben a magánadósság egyre inkább közadóssággá válik, emiatt a piacok egy-egy ország átfogó eladósodottságát vizsgálják. Ebben pedig különösen sokat számít, kivel szemben áll fenn a tartozás.
A kulcsmozzanat az, hogy az euróövezeti államok az adóztatásban megtartják teljes önállóságukat. Azon tagországokban, ahol ugyan tetemes köztartozás van, de elhanyagolható a külső adósságuk, az államadósság lényegében a helyben lakók kezében van, ezért az állam bármikor folyamodhat például valamilyen átalányadóztatási formához (például ingatlanadóhoz), hogy teljesíteni tudja adósságszolgálati kötelezettségeit. Egy ilyen ország kormánya akár kivethet egy 50 százalékos adót is a kötvénytulajdonosokra a kezükben tartott állampapírok után. Ezzel máris megfelezhető az államadósság mértéke, éppúgy, mintha utasították volna a központi bankot a pénzellátás megduplázására, ami az árak megkettőzéséhez vezetett volna.
A visszafizetés módja némileg eltérő lenne abban az esetben, ha a köztartozások a bankokkal szemben állnának fenn, mert ebben az esetben a kormány a betétesekre róná ki a szükséges adóterheket. A kulcsmozzanat azonban mindenképpen ugyanaz marad: amíg a kormány megőrzi az adóztathatósághoz fűződő összes jogosítványát, addig teljesíteni tudja a belföldi adósságszolgálati kötelezettségeit, mégpedig anélkül, hogy pénznyomtatáshoz folyamodna. Ez a könnyebbség azonban korántsem jelentkezik akkor, ha a tartozás külföldiekkel szemben áll fenn, mert őket a kormány nem tudja megadóztatni.
A fentiek miatt a külső tartozások jelentik az alapvető problémát, ha egy szuverén állam a fizetőképesség kérdésével szembesül. (E szabály alól egyedül az USA számít kivételnek, amely – Charles de Gaulle szavaival – azon „orbitális privilégium” birtokában van, hogy saját valutájában jegyzett külső adósságokat tud felhalmozni.)
A dolgok akkor válnak különösen bonyolulttá, ha devizakülföldiek kezébe kerül valamely ország államadósságának nagy hányada, miközben a saját polgárai és cégei szintén nagy összegben birtokolnak külföldi eszközöket. Ilyenkor óriási a kísértés a kormányok számára, hogy csődöt jelentsenek a külső tartozásaikra, miközben a polgáraik tovább élvezhetik a külföldi aktívák hozamait. Ez a kísértés pedig annál nagyobb, minél nehezebben tudja a kormány megadóztatni a devizabelföldiek külföldi eszközeit. Az állam azonban ilyen esetekben is teljesítheti az adósságszolgálati kötelezettségeit, ha valahogy arra tudja késztetni polgárait, adják el külföldi eszközeiket, s helyette vegyenek belföldön államkötvényeket.
Ennek a pontnak a fontosságát jól illusztrálja Argentína 2001-ben mutatott példája, amelynek akkoriban nem volt tetemes nettó külső adóssága. Eközben a magánszektor kezén jelentős külföldi eszközállomány volt, amelynek összegével nagyjából megegyezett a külföldi államadósság. Az ország ennek ellenére csődbe jutott, mert a gazdag argentinok kiutalták az országból – és kivonták a kormány ellenőrzése alól – a pénzüket, miközben a lakosság szegényebb rétege megtagadta az adósságfizetést, amelyre a külföldi hitelezők követeléseinek kielégítése miatt lett volna nagy szükség.
Vannak esetek, amikor egy-egy ország külföldi eszközei nem a háztartások, hanem intézmények (például nyugdíjalapok) kezében vannak. Ezeket az eszközöket viszonylag könnyű azonosítani és megadóztatni. Erre leginkább Európában találhatunk példákat.
A fentiek alapján a „túlzott (folyómérleg-) egyensúlyhiányok” feltárását célzó reformok a helyes irányba mutatnak az euróövezetben. Az is igaz ugyanakkor, hogy az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap rossz irányba megy, amikor szemellenzős módon csak az EU-periférián végrehajtandó fiskális kiigazításokra összpontosít.
Görögország esetében tényleg központi kérdés a kiigazítás. Portugáliában viszont a magánszektor révén folyamatosan felhalmozott külső deficit jelenti a legsúlyosabb problémát. Megint más a helyzet Írországban, ahol viszonylag kis mértékű a külső tartozások szintje, és a folyómérleg várhatóan hamar többletbe fordul. Dublin ezért vélhetőleg nem lesz ráutalva külső finanszírozásra, ha mobilizálni tudja saját polgárainak megtakarításait. Amint pedig Lettország példája mutatja, a hitelek kockázati felárai gyors csökkenésnek indulhatnak.
Röviden fogalmazva, a fiskális kiigazítás szükséges, de nem elégséges feltétele az adósságválság leküzdésének. Legalább ennyire fontos a belföldi megtakarítások bátorítása és az állampolgárok rávezetése arra, hogy a pénzüket ne külföldön tartsák, hanem saját kormányuk kötvényeit vegyék meg.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.