A Nyugat „hanyatlása”

Az euróövezet vezetői a múlt héten sokak szerint csak időt nyertek a valutauniót szétfeszítő válság elleni küzdelemben. Most pedig itt van ennek az amerikai változata: a republikánusok és a demokraták makacs szembenállása az adósságplafon emeléséről immár piaci zavarokkal fenyeget.

Való igaz, a nyugati piacgazdaságok fejlődéstörténete soha nem volt sétagalopp. A 2008 előtti hosszú fellendülés ugyan sokakkal elhitette, hogy új, békésebb korszakba léptünk, a Lehman Brothers bedőlése nyomán kialakult pénzügyi és gazdasági válság azonban kijózanítólag hatott. Megmutatta, hogy a kockázatokat nem lehet a szőnyeg alá söpörni, legyen szó akár az értékpapírokba csomagolt, kétes értékű jelzáloghitelekről, akár az euróövezet peremének versenyképességi problémáiról. Igen, úgy tűnik, a nyakig eladósodott Nyugat most vesztésre áll.

Korai lenne azonban még temetni a fejlett országokat. Erejüket – felhalmozott anyagi és szellemi tőkéjükön túl – épp az adja, hogy képesek tanulni hibáikból. Ez történt pár napja Brüsszelben, és remélhetőleg ez történik majd Washingtonban is. Meglehet, hogy a végső kompromisszumok „kiizzadása” sokáig, akár az utolsó pillanatig is eltart (sőt, nincs garancia a legrosszabb forgatókönyv elkerülésére sem). De azt is rögtön hozzá kell tenni, hogy ezekben a vitákban nyomós érvek és érdekek csapnak össze. Autoriter rendszerekben ugyan könnyebb dűlőre jutni a követendő irányban, de ott a hibalehetőség is nagyobb, elég csak a saját történelmünkre utalni. Nem kivétel ez alól a látszólag sikeres gazdaságpolitikát folytató Kína sem: az ott fúvódó eszközár-buborékok és elbújtatott adóssághegyek ékes bizonyítékai az ottani modell árnyoldalainak.

A Nyugatnak valóban változnia kell. De hát épp ezt teszi.