Harvardi professzor: A szegény országok menthetik meg a világot

Az Egyesült Államok és Európa folyamatosan vergődik, mint valamiféle sebzett óriás, amely a saját pénzügyi túlkapásainak és politikai bénultságának vált az áldozatává. A súlyos adósságterhek miatt láthatólag mindegyikük többéves stagnálásra vagy lassú növekedésre, az egyenlőtlenség kiéleződésére és talán szociális viszályra van kárhoztatva. A világ fennmaradó részének többsége ugyanakkor majd kicsattan az energiától és a reménységtől. Kínában, Brazíliában, Indiában és Törökországban a politikusok inkább a túl erős, semmint a gyenge növekedés miatt aggódnak. Bizonyos mérőszámok szerint Kína máris a világ legnagyobb gazdasága, a fejlődő és a felzárkózó államok pedig együttesen immár a globális kibocsátás több mint felét adják. A sokáig a gazdasági kilátástalanság szinonimájaként említett Afrikáról a McKinsey tanácsadó cég legutóbb azt állította, hogy a „mozgásban lévő oroszlánok földje” lett.

Mint az oly gyakran előfordul, egy kitalált történet tükrözi a legjobban a hangulat változását. Az emigráns orosz író, Gary Shteyngart humoros hangvételű regénye, a Szuper szomorú igaz szerelmi történet jó eligazítást adhat arra vonatkozóan, mi ránk vár. A közeli jövőbe helyezett cselekmény háttereként az USA pénzügyi csődbe és egypárti diktatúrába süllyed, majd később belegabalyodik egy újabb céltalan háborúba, ez alkalommal Venezuelával. A vállalatoknál a munkát a jól képzett bevándorlók látják el, a rangos egyetemek a túlélésük végett az ázsiai megfelelőik nevét veszik fel, az amerikai gazdaság a kínai központi banktól függ, a jüanhoz rögzített amerikai dollár pedig menedékvalutává válik.

A nagy kérdés azonban az, hogy a fejlődő államok vajon képesek-e a hátukon vinni a világgazdaságot? A globális pénzügyi válságot megelőző évtized valóban a legjobb volt a fejlődő világ történetében. A növekedés messze kiterjedt a néhány gyorsan felzárkózó ázsiai államon túlra, és az 1950-es évek óta először csökkentek a jövedelemkülönbségek a fejlett ipari államokkal szemben.

A válság előtti évtizedet azonban egyedi időszaknak kell tekinteni, amelyben erős gazdasági hátszél érvényesült. A nyersanyagárak magasak voltak, ebből afrikai és dél-amerikai államok sora profitált. A külső finanszírozási forrás bőséges volt és olcsó. Számos afrikai állam indult fejlődésnek a polgárháborúk, illetve a hanyatlás évtizedei után. A fejlett ipari országok gyors fejlődése általában is gerjesztette a világkereskedelmet, amely rekordszintre ugrott.

A fejlett államok válság utáni lassú kilábalása ugyanakkor nem vezet szükségszerűen a fejlődő államok növekedésének fékezéséhez. A növekedés végső soron kínálati oldali tényezőktől függ, például új technológiák megszerzésétől vagy az ezekbe irányuló befektetésektől. Márpedig a szegény államok által átvehető technológiaválaszték attól nem tűnik el, hogy a fejlett államok növekedése lanyha. A lemaradt államok bővülési potenciálját jelenleg az a képességük szabja meg, milyen gyorsan tudják zárni a rést a technológia élvonalában lévő országokkal szemben, nem pedig az, hogy a fejlett ipari térségek milyen ütemben haladnak tovább.

A rossz hír az, hogy nincs megfelelő ismeretünk arról, miként realizálható ez a konvergenciapotenciál, vagy milyen gazdaságpolitikával lehet fenntartható növekedést kiváltani. E tekintetben az egyértelműen sikeres esetekről is egymásnak ellentmondó értelmezések jelentek meg. Az ázsiai gazdasági csodát egyesek a szabadabb piac hatásának tudják be, mások szerint az állami beavatkozást kell a sikerek mögött keresni. Azt is látni kell, hogy több esetben lelohadt a korábbi gazdasági gyorsulás. Az optimisták bizakodnak, hogy ez alkalommal nem így lesz. Úgy vélik, a 90-es évek reformjai – a jobb makrogazdasági politika, a nagyobb nyitottság és a több demokrácia – fenntartható növekedési pályára állították a fejlődő világot. A Citigroup egyik jelentésében például azt jósolja, hogy a nagy létszámú fiatal korosztállyal rendelkező szegény országok könnyen produkálnak bővülést.

A meglévő bizonyítékok engem óvatosabbá tesznek. Az természetesen okot ad az ünneplésre, hogy az inflációs gazdaságpolitika eltűnt, és a fejlődő világ nagy részén javult a kormányzás minősége. A gyors növekedés elindításához és fenntartásához azonban ennél többre is szükség van. A tőkebeáramlásra és a nyersanyagboom időszakaira alapozott bővülés általában nem tartós. A fenntartható bővüléshez olyan ösztönzőket kell tervezni, amelyek bátorítják az új iparágakba irányuló magántőke-beruházásokat és a foglalkoztatást. Mindezt minimális korrupció mellett és megfelelő hozzáértéssel kell végrehajtani.

Ha a történelem bármilyen kapaszkodót tud kínálni, akkor arra kell számítanunk, hogy mindezt csak az országok egy szűk köre lesz képes elérni. Bár a jobb makrogazdasági menedzselés következtében kevesebb lesz a gazdasági összeomlás, a nagy rátájú növekedés mégis kivételes lesz. Az átlagos teljesítmény talán valamivel jobb lesz, mint a múltban, de korántsem lesz csillagászati léptékű, mint azt az optimisták várják.

A világgazdaság nagy kérdése az, hogy a szorult helyzetben lévő fejlett országok vajon tudnak-e teret engedni a gyors bővülést produkáló fejlődő államoknak, amelyeknek a teljesítménye attól függ, milyen ütemben tudnak behatolni a feldolgozóipari és szolgáltatói területekre, ahol a gazdagok korábban domináns pozíciókat foglaltak el. Ennek foglalkoztatási hatása a fejlett ipari államokban problémás lenne, főleg annak fényében, hogy máris kevés a jól fizető állás. Így elkerülhetetlenül kiéleződnének a szociális konfliktusok, amelyek a gazdasági nyitottság politikai támogatottságát is veszélyeztetnék.

Befejezésként leszögezhetjük, hogy a válság utáni globális gazdaságban elkerülhetetlennek látszik a nagyobb fokú konvergencia. A fejlett és a szegény államok látványos sorsfordulása azonban gazdasági szempontból valószínűtlen, politikailag pedig kivitelezhetetlen.