A biztonság drága mulatság

Jó példa az Európai Bizottság egy hete közzétett energiabiztonsági stratégiája arra, hogy a kérdésről mennyire más-más módon lehet vélekedni attól függően, hogy azt milyen szemüvegen át vizsgáljuk. A bizottság a gázbiztonság érdekében például az alternatív beszerzésekre, az országok közötti új vezetékek létesítésére, és az orosz importtól való függés csökkentésére buzdítja a tagországokat. Egyesek szerint kissé túlzott mértékben is.

Egyelőre ugyanis az sem egyértelmű, hogy mennyire kell tartanunk a kelet felől várt gáz elakadásától. Az egyik szemüvegünkön át azt látjuk, hogy mintegy 40 évig zavartalanul érkezett az orosz földgáz Európába, és a válság kezdetégi a spotpiacinál alacsonyabb áron. Azt is látjuk, hogy ehhez az importhoz fizikailag éppen elég nekünk annyi gázvezeték, és éppen ott, ahol azt lefektették, a majdani hatalmas gázigényre pedig korai készülni, az egyelőre csak az elemzők találgatásaiban és az eladók álmaiban szerepe. Vagyis merő pénzkidobás minden egyes forint, amint új importcsövekre, interkonnekoktorra és efféle, gázos létesítményekre költünk.

A másik szemüvegünkön viszont azt látjuk, hogy mégis csak reális veszély a gázimportstop, hiszen volt is már ilyen, ráadásul most is elég feszült a helyzet, és egyébként sem túl kényelmes egyetlen, monopolhelyzetű eladótól vásárolni.

Úgy tűnik tehát, hogy lépni kell. Kérdés, hogy merre. Kézenfekvőnek tűnnek az Európai Bizottság által szorgalmazott, egyébként pedig már évekkel ezelőtt megkezdődött beruházások. Csakhogy, minél többet költünk a gázbiztonságra, annál többet kell fizetnünk a gázért. Míg a gázcsap elzárása nem biztos, az igen, hogy a fogyasztó zsebe bánja, ha mostantól más gázcsaptól akar függeni. Ha több gázcsaptól akar függeni, az még drágább mulatság.

Az energiaellátás más szegmenseit is megbolygatták már biztonsági kételyek. Az elmúlt évtizedek egyik emlékezetes esete az olajválság volt, ami az árak elszabadulásához vezetett. Az atomenergiába vetett hitet a létesítmények működési zavarai, a nagy balesetek (Three Miles Island, Csernobil, Fukusima) ingatták meg. De kockázatot jelenthet az is, ha túl magas az import aránya az áramfelhasználáson belül (mi most egyharmad körül állunk), továbbá ki vagyunk téve a szállító- és a rendszerirányító rendszerek sérülékenységének is. Persze, ezek a felsorolt kockázatok is csökkenthetők, és ez is „csak” pénz kérdése.

A zöldek szemüvegén át a fenti aggályok nagy része okafogyottá válhat, ha a ráerősítünk a főként helyben előállítható, megújuló alapú villamos energia- és hőtermelésére. Igaz, itt majdnem megint ott vagyunk, ahol a part szakad: minél jobban támaszkodunk a zöldenergiára, annál jobban ki vagyunk téve annak, hogy eláll a szél, felhős az ég, kevés a mezőgazdasági hulladék, vagy esik a folyók vízhozama. Nyilvánvaló, hogy ezek a kockázatok is csak további eszközökkel csökkenthetők, például szivattyús-tározós erőművekkel, vagy óriási, ipari akkumulátorokkal.

Nincs tehát tökéletesen biztonságos energiaellátás? Természetesen nincs, de egy megnyugtatóan magas szint elérhető, ha hajlandóak vagyunk megfizetni az árát. Nagyjából ezt az irányt szabta meg az Európai Bizottság, és ilyesmi fogalmazódik meg Magyarország energiastratégiájában is: a helyi adottságok figyelembevételével a termelésben és az importban is több lábon állásra, a diverzifikációra, az energia hatékony felhasználására és a megújuló alapú termelés növelésére kell törekedni.

Mégsem ilyen pofonegyszerű a dolog, ha mindezt konkrét ország esetére akarjuk lefordítani. Megint csak nem mindegy, hogy mindezt milyen szemüvegen át nézzük: a fogyasztóén, a beruházóén, a politikusén, a termelőn, vagy a kereskedőén-e. Talán, egyszerre kellene mindet felvenni.