Mit kér a nép?

A kiskereskedelem az Európai Unióban és Magyarországon is a második legnagyobb foglalkoztató és GDP-hozzájáruló ágazat. Nemzetközi rendszerekbe beágyazódva és szerves részeként a világgazdaság vérkeringésének működik a disztribúció. Azt se felejtsük el, hogy más kultúrák, ízlések és a világról alkotott felfogásunk egyik közvetítője ez a szféra. A modern világban ezt jelenthetik a termékek, a márkák, a transznacionális kiskereskedelmi láncok. Ritka azonban manapság, hogy megregulázzák és sokak érzése szerint restriktív módon kezelnek egy olyan szektort, ami emblematikus kifejezője a fogyasztók szabadságának. Jürgen Habermas, német filozófus és szociológus úgy fogalmazott, hogy a demokrácia kiszélesedik, ennek egyik területe a fogyasztói demokrácia (Consumer Democracy). Az a szisztéma, ahol a fogyasztók döntenek mindennap és nincsenek kiszolgáltatva a kapitalista termelési mód más szereplőinek.

A fogyasztói társadalom kialakulásában egy fontos mozzanat volt a szabadidő megjelenése. Ennek hátterében a termelékenység hatékonyságjavulása állt, és sokaknak adott új, addig nem ismert élményeket. A szabadidő az az idő, amiben az emberek elkölthetik szabadon felhasználható jövedelmüket. Nagyon fontos, hogy szabadon! Ott és akkor, amikor ők ezt akarják. Persze vannak társadalmi normák, azokat nem lehet áthágni, de a vásárlás jelenti ma a normát, legyen az vasárnap vagy online rendelve. Ez olyan norma, amelyek minimálisan sem kell csorbítani a szabadságfokát. Ez a demokrácia része.

A norma pedig így alakult ki. Lehet példálózni más országok gyakorlatával, ott más a norma, mert más alapokon nyugszik. Ott – azokban a sokszor idézett országokban, például Ausztriában – nem volt hiánygazdaság. Ott nem kellett rapid módon felhalmozni, behozni több évtized lemaradását. A rendszerváltás a legtöbb ember számára nem a szabadság szimbolikus értékeinek megvalósulását jelentette, hanem a fogyasztási környezet kitágítását. Miért voltak lakások ezreiben nyugati cigarettásdobozok és ismert konyakmárkák üres üvegei kiállítva a hetvenes-nyolcvanas években? Mert erre vágytunk, ez nem volt meg az életünkben (no és persze sok más sem). A szabadságnak ezt a szeletét nem érdemes bolygatni.

Az 1910-ben Budapesten született Tibor Scitovsky 1976-ban adta ki nagyhatású művét, az Örömtelen gazdaságot (Joyless Economy). Bár közel negyven év telt el, de könyvének számos megállapítása ma is érvényes. Egyrészt úgy vélte, hogy az állandóan komfortérzésre törekvő magatartásunk kiveszi a kockázatérzést és kihívásokat az életünkből. Éppen ezért fogyasztási kultúránkat javítani kell és nem szabad megelégednünk a komforttal. Másrészt úgy gondolta, hogy az embereknek, a fogyasztóknak állandóan szükségünk van az újításra, mert ennek hiánya erőszakhoz, frusztrációhoz vezethet. Az üzletek vasárnapi bezárása, majd az online vásárlás adminisztratív ellehetetlenítése – bármilyen furcsának is tűnhet – passzol Scitovsky gondolataihoz. Lehet, a jogszabályokat írók félreértelmezték szavait, és mindezt úgy értelmezték, hogy szűkíteni kell a fogyasztás kereteit. Azt már nem olvasták, hogy az új kipróbálása, az innováció milyen fontos (na jó, tudom, hogy egy sort sem olvastak tőle).

A vásárlás, a termékek és szolgáltatások beszerzésre csupán a hiány kielégítésére történő lecsupaszítása súlyos hiba. A vásárlás több ennél. A fogyasztói társadalom kezdetét az ezzel foglalkozó kutatók a második világháborút követő időszakra teszik. Azóta – még a szociológia kritikai megnyilvánulásai ellenére is – az az elfogadott, hogy a fogyasztás és vásárlás ma több, mint utánpótlás. Tetszik vagy sem, a modern életforma velejárója. És mielőtt elfelejtenénk Scitovskyt: az elektronikus kereskedelem technológiai és humán szempontból is igazi innováció. Követi az emberek életmódját, stílusát, mindennapi viselkedésük rutinjait. Az emberek utaznak, mobilak, azonnal hozzá akarnak férni a jószágokhoz, mindegy, hogy mikor és hol vannak.

Frederic Pryor 1973-ban kiszámította, hogy a szovjet fogyasztó az 1960-as években körülbelül ugyanannyi órát fordított vásárlásra (beleértve a keresést és a sorban állást), mint amennyi az amerikai és a szovjet kereskedelmi személyzet összes munkaideje közti eltérés.

Más szóval, a társadalom ugyanannyi időt szentel fogyasztói vétel-eladásra mindkét esetben. Az eladók piacának rezsimjében ezt az időt a vevőnek kell rászánnia, rendszerint saját egész napos munkaidején felül, míg a másik esetben ez az eladó fizetett munkaidejét jelenti. Persze eltelt azóta ötven év, nem gondolom, hogy ilyen előfordulhat nálunk. De azért a nagyobb bevásárlási helyszíneken szombatonként várható tülekedések közepette ez eszembe fog jutni.

Elárulom, hogy a főcímet egy 1989-es kutatási összefoglalóból kölcsönöztem, és az idézett statisztika is abból az időből származik. Csak nehogy hasonlókat idézzenek huszonöt év múlva, amikor leírják Magyarország 2015-ös állapotát.