Joviális kármentés

Gyermekkori emlékeit idézte fel a szociális párbeszéd megújítására szervezett minapi brüsszeli konferencián Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke. Szülei öt gyermeket neveltek fel, s mindent feláldoztak azért, hogy a két lány és a három fiú egyetemre járhasson, jobb élete lehessen. Most e sikeres nemzedék tagjai kérnek újra áldozatokat a polgároktól, azoktól, akiknek gyermekei reménytelenül munkanélküliek.

Egyes tagországokban a fiatalok helyzete egészen drámai. A szélsőségek meg erősödnek. A múlt démonai kísértenek. S miközben a bankok megmentésére euró százmilliárdokban mérhető összeget költöttek el – folytatta Schulz –, az állam- és kormányfők hónapról hónapra késhegyre menő vitákat folytatnak a munkanélküliség enyhítésére rendelkezésre álló hatmilliárd euró felhasználásáról.

Az érzelmileg túlfűtött beszédre már a következő felszólaló, Hans-Joachim Reck, az európai közszolgákat foglalkoztató intézmények szövetségének elnöke reagált: indulatokkal nem megyünk semmire. Európának igenis helyt kell állnia a globális versenyben – s ezzel nagyjából mindenki egyetértett –, mert ettől függ, hány ember jut munkához, és az is, hogy milyenhez. Ám aki populista felhangokat vél felfedezni Schulz beszédében, annak érdemes mihamarabb fellapoznia Robert Putnam Gyermekeink – Az amerikai álom válsága című most megjelent könyvét, amelyről a hétvégi Financial Timesban Francis Fukuyama írt méltató ismertetést. Abban a reményben, hogy ez a nagyívű munka legalább akkora közfigyelmet kap majd, mint Thomas Piketty műve, A Tőke a huszonegyedik században, amely bemutatja, miként jut egyre kevesebb jövedelem a munka, s egyre több a tőke számára. Az egyenlőtlenségek növekedését, a középosztály szétmorzsolódását elemzi Putnam is, annak a jelenségnek a társadalmi következményeit boncolgatva, hogy a főiskolai, egyetemi végzettségűek sokkal-sokkal gazdagabb életpályára számíthatnak, mint azok, akik megállnak az érettséginél, vagy odáig sem jutnak el. S ha azt nézzük, hogy Amerikában sokkal jobbak a gazdasági kilátások, mint Európában, már korántsem hangzik olyan indulatosnak és populistának a szociáldemokrata Martin Schulz.

Az új Európai Bizottságot, élén Jean-Claude Junckert hasonló aggodalmak vezérlik, amikor újra szeretné indítani a szociális párbeszédet, amelynek intézményét súlyos károk érték az utóbbi évek válsága során. Görögországban különösen, de számos más tagállamban is. S mint a konferenciára időzített bizottsági tanulmányból – Industrial Relations in Europe 2014 – kiderül, Magyarország szemléletes példája a háromoldalú egyeztetés leépítésének. Eljött a kármentés ideje.

A joviálisnak indult brüsszeli tanácskozáson mindhárom oldal egyetértett abban, hogy tényleges egyeztetés nélkül nincs kiút a krízisből. S az is bizonyosnak látszik, hogy az igazán versenyképes uniós tagállamokban ez a rendszer ma is jól és többnyire központosítva működik. Az egyezkedés csúcsszinten zajlik. Ám – s ez még feloldandó ellentmondás – maga a bizottság ösztökélte arra a válságban megroggyant és programra szorult országokat, hogy decentralizálják a szociális párbeszédet, mert ágazatonként más-más kihívással kell megküzdeni a globális versenyben.

A szakszervezetek attól tartanak, hogy a versenyképesség javításának útja a bércsökkentés. Úgy gondolják azonban, nem ezzel lehet a feltörekvő ázsiai gazdaságok rohamát visszaverni, hanem a tudásgazdaság fejlesztésével, amihez persze több, részben állami beruházásra – például ésszerűbb deficitszabályok mellett a 315 milliárdos eurós Juncker-tervre –, és színvonalasabb oktatásra lenne szükség. A munkaadók viszont azzal érveltek, hogy a spanyol, a portugál, a balti reformok már eredményeket produkálnak. A szakszervezetek szerint viszont a helyzet rosszabb lett, a jövedelmek között tágul a rés, egyre több a szegény. Vagyis a szerkezeti átalakításnak és a Juncker-tervnek is csak akkor van értelme, ha háromoldalú egyeztetésen alapul. Új kezdetet hirdet most a bizottság a szociális párbeszédben, s ha e törekvés nem merül ki joviális kármentésben, akkor még lehet is belőle valami.