A geoeconomics uralmáról

Amikor az Egyesült Államok egyik legfontosabb stratégiai partnere, az Egyesült Királyság is jelezte csatlakozási szándékát a kínai vezetéssel létrehozott Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankhoz (AIIB), akkor mindenki számára egyértelművé válhatott: a nemzetközi gazdasági és politikai kapcsolatokban új szelek fújnak, és a globális tér szereplői új logika alapján alakítják lépéseiket. Ebben a változó klímában az egyes nemzetállamok döntéshozóinak kulcsfontosságú megérteniük a világgazdaság meghatározó aktorainak motivációit, és az átalakuló eszközrendszerüket, mert csak így tudnak hatékonyan fellépni saját stratégiai érdekeik érvényesítéséért. Ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy mi ez az új logika, ami alapján megmagyarázhatóak a korábban valószínűtlennek tűnő mozgások a nemzetközi kapcsolatokban?

A választ a nyugati diskurzusban találjuk. Már 1990-ben megjelent a román származású amerikai közgazdász, Edward Luttwak témánk szempontjából meghatározó tanulmánya From Geopolitics to Geo-Economics címmel, amely a világgazdasági átrendeződés (szocialista blokk összeomlása, demokratikus piacgazdaság térhódítása) kapcsán a geopolitikai paradigma szükségszerű meghaladását villantotta fel. A geopolitika ugyanis, némileg leegyszerűsítve a földrajzi sajátosságok (geopolitikai tér), a politikai ideológiák és az államok potenciális vagy tényleges katonai szerepvállalásának szövevényes rendszereként írta le a globális stratégiai folyamatokat.

A bipoláris világrend felbomlásával és a piacok felszabadulásával, a liberális demokrácia győzelmével, vagyis ha úgy tetszik, a „történelem végével” ugyanakkor a hangsúly az ideológiai síkról a kőkemény gazdasági érdekérvényesítés terepére került. A nemzetgazdaságok számára a siker kritériuma immáron nem az „ideológiai közelség” vagy az ütőképes hadérő fenntartása, hanem sokkal inkább a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok kialakítása (multinacionális vállalatok és bankok, kereskedelmi egyezmények, ipari outsourcing), melynek során a politikai értékrendbeli kérdéseket felülírják a gazdasági prioritások. Úgy is mondhatnánk, hogy a verseny célja a privilegizált világgazdasági pozíciók megszerzése. Ezt felismerve a feltörekvő piac legfontosabb szereplői, a BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és a Dél-afrikai Köztársaság) sok esetben a geoeconomics szellemében, olykor azt túlfeszítve tudtak versenyelőnyre szert tenni a globális versenyben. Gondoljunk csak Kína afrikai térhódítására, mely a nyugat szemében sokszor vitatott eszközökkel történt, vagy Oroszország energetikai fölényének gazdasági nyomásgyakorlásra történő felhasználására.

Sokszor persze a geopolitikai megfontolások és a geogazdasági célok egyáltalán nem választhatók szét. Ilyen eset például az USA és az EU között körvonalazódó transzatlanti szabadkereskedelmi partnerség. Itt ugyanis az értékrendbeli, ideológiai szövetség egybeesik a gazdasági érdekérvényesítéssel. A geoeconomics alkalmazása nem csupán az USA „természetes szövetségeseinek” AIIB-vel való kooperálásában nyilvánult meg, ez inkább csak hab a tortán. A geogazdasági szemlélet geopolitika feletti győzelme számos más konkrét példában is tetten érhető.

Erre hívja fel a figyelmet José Ignacio Torreblanca és Nika Prislan a The ominous rise of geoeconomics című kommentárjukban, amely a European Council on Foreign Relations honlapján jelent meg. A cikk szerzői szerint a geogazdaság győzelméről tanúskodik Németország azon döntése, miszerint 2011-ben az ENSZ biztonsági tanácsában tartózkodott a líbiai katonai beavatkozásról szóló szavazás során, szembefordulva az európai konszenzussal, amelyet az Egyesült Királyság és Franciaország képviselt.

Geogazdasági stratégiát alkalmazott 2010-ben David Cameron brit miniszterelnök is, amikor a Downing Street közlése szerint a valaha volt egyik legnagyobb kereskedelmi delegáció élén látogatott Indiába. A tárgyalások során ugyanis az indiaiak ígéretet kaptak, hogy a civil felhasználású nukleáris energia technológiai exportjának tilalmát feloldja az Egyesült Királyság, holott India nem írta alá az atomsorompó-egyezményt. Cameron értékelve a tárgyalásokat és a megállapodásokat elmondta, hogy ezek „a bizonyítékai az új, kereskedelmi külpolitikánk gyakorlati megnyilvánulásának”.

A globális „játékot” tehát visszavonhatatlanul módosult szabályok szerint játsszák. Az országok érdekérvényesítő potenciálja csak átgondolt, és a megváltozott játékszabályokhoz maximálisan alkalmazkodó geogazdasági stratégiák segítségével növelhető. De félreértés ne essék: a geogazdasági logika nyugaton megnyilvánuló adaptációi nem a demokratikus értékrend „elárulásáról” tanúskodnak, és még arról sem, hogy a nyugati vezetőkben szimpátia támadt volna az autoriter rendszerekkel szemben. Épp ellenkezőleg, a nyugat célja most is a demokrácia védelme, pontosabban annak gazdasági legitimitásának megerősítése. A világgazdasági erőviszonyok realitását figyelembe vevő geogazdasági szemlélet ugyanis segítheti a nyugati demokráciák gazdasági versenyképességének fokozását. A javuló gazdasági teljesítmény pedig középtávon árnyalhatja azt a válság óta egyre népszerűbb elképzelést, miszerint az autoriter kormányok a nagyobb mozgásterüknek köszönhetően hatékonyabban tudják megszervezni, támogatni a gazdasági folyamatokat, mint a demokratikus kormányzatok.

Nem véletlen, hogy az USA korábbi indiai nagykövete, Robert D. Blackwill egy tavalyi előadásában erőteljesen a külpolitikák áthangolását és geogazdasági módszerek érvényesítését ajánlotta küldő és fogadó államának egyaránt. Minden túlzás nélkül elmondható, hogy a javaslatát az összes sikerre törekvő országnak kötelező lenne megfogadnia.