Amikor az Egyesült Államok egyik legfontosabb stratégiai partnere, az Egyesült Királyság is jelezte csatlakozási szándékát a kínai vezetéssel létrehozott Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankhoz (AIIB), akkor mindenki számára egyértelművé válhatott: a nemzetközi gazdasági és politikai kapcsolatokban új szelek fújnak, és a globális tér szereplői új logika alapján alakítják lépéseiket. Ebben a változó klímában az egyes nemzetállamok döntéshozóinak kulcsfontosságú megérteniük a világgazdaság meghatározó aktorainak motivációit, és az átalakuló eszközrendszerüket, mert csak így tudnak hatékonyan fellépni saját stratégiai érdekeik érvényesítéséért. Ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy mi ez az új logika, ami alapján megmagyarázhatóak a korábban valószínűtlennek tűnő mozgások a nemzetközi kapcsolatokban?
A választ a nyugati diskurzusban találjuk. Már 1990-ben megjelent a román származású amerikai közgazdász, Edward Luttwak témánk szempontjából meghatározó tanulmánya From Geopolitics to Geo-Economics címmel, amely a világgazdasági átrendeződés (szocialista blokk összeomlása, demokratikus piacgazdaság térhódítása) kapcsán a geopolitikai paradigma szükségszerű meghaladását villantotta fel. A geopolitika ugyanis, némileg leegyszerűsítve a földrajzi sajátosságok (geopolitikai tér), a politikai ideológiák és az államok potenciális vagy tényleges katonai szerepvállalásának szövevényes rendszereként írta le a globális stratégiai folyamatokat.
A bipoláris világrend felbomlásával és a piacok felszabadulásával, a liberális demokrácia győzelmével, vagyis ha úgy tetszik, a „történelem végével” ugyanakkor a hangsúly az ideológiai síkról a kőkemény gazdasági érdekérvényesítés terepére került. A nemzetgazdaságok számára a siker kritériuma immáron nem az „ideológiai közelség” vagy az ütőképes hadérő fenntartása, hanem sokkal inkább a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok kialakítása (multinacionális vállalatok és bankok, kereskedelmi egyezmények, ipari outsourcing), melynek során a politikai értékrendbeli kérdéseket felülírják a gazdasági prioritások. Úgy is mondhatnánk, hogy a verseny célja a privilegizált világgazdasági pozíciók megszerzése. Ezt felismerve a feltörekvő piac legfontosabb szereplői, a BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és a Dél-afrikai Köztársaság) sok esetben a geoeconomics szellemében, olykor azt túlfeszítve tudtak versenyelőnyre szert tenni a globális versenyben. Gondoljunk csak Kína afrikai térhódítására, mely a nyugat szemében sokszor vitatott eszközökkel történt, vagy Oroszország energetikai fölényének gazdasági nyomásgyakorlásra történő felhasználására.
Sokszor persze a geopolitikai megfontolások és a geogazdasági célok egyáltalán nem választhatók szét. Ilyen eset például az USA és az EU között körvonalazódó transzatlanti szabadkereskedelmi partnerség. Itt ugyanis az értékrendbeli, ideológiai szövetség egybeesik a gazdasági érdekérvényesítéssel. A geoeconomics alkalmazása nem csupán az USA „természetes szövetségeseinek” AIIB-vel való kooperálásában nyilvánult meg, ez inkább csak hab a tortán. A geogazdasági szemlélet geopolitika feletti győzelme számos más konkrét példában is tetten érhető.
Erre hívja fel a figyelmet José Ignacio Torreblanca és Nika Prislan a The ominous rise of geoeconomics című kommentárjukban, amely a European Council on Foreign Relations honlapján jelent meg. A cikk szerzői szerint a geogazdaság győzelméről tanúskodik Németország azon döntése, miszerint 2011-ben az ENSZ biztonsági tanácsában tartózkodott a líbiai katonai beavatkozásról szóló szavazás során, szembefordulva az európai konszenzussal, amelyet az Egyesült Királyság és Franciaország képviselt.
Geogazdasági stratégiát alkalmazott 2010-ben David Cameron brit miniszterelnök is, amikor a Downing Street közlése szerint a valaha volt egyik legnagyobb kereskedelmi delegáció élén látogatott Indiába. A tárgyalások során ugyanis az indiaiak ígéretet kaptak, hogy a civil felhasználású nukleáris energia technológiai exportjának tilalmát feloldja az Egyesült Királyság, holott India nem írta alá az atomsorompó-egyezményt. Cameron értékelve a tárgyalásokat és a megállapodásokat elmondta, hogy ezek „a bizonyítékai az új, kereskedelmi külpolitikánk gyakorlati megnyilvánulásának”.
A globális „játékot” tehát visszavonhatatlanul módosult szabályok szerint játsszák. Az országok érdekérvényesítő potenciálja csak átgondolt, és a megváltozott játékszabályokhoz maximálisan alkalmazkodó geogazdasági stratégiák segítségével növelhető. De félreértés ne essék: a geogazdasági logika nyugaton megnyilvánuló adaptációi nem a demokratikus értékrend „elárulásáról” tanúskodnak, és még arról sem, hogy a nyugati vezetőkben szimpátia támadt volna az autoriter rendszerekkel szemben. Épp ellenkezőleg, a nyugat célja most is a demokrácia védelme, pontosabban annak gazdasági legitimitásának megerősítése. A világgazdasági erőviszonyok realitását figyelembe vevő geogazdasági szemlélet ugyanis segítheti a nyugati demokráciák gazdasági versenyképességének fokozását. A javuló gazdasági teljesítmény pedig középtávon árnyalhatja azt a válság óta egyre népszerűbb elképzelést, miszerint az autoriter kormányok a nagyobb mozgásterüknek köszönhetően hatékonyabban tudják megszervezni, támogatni a gazdasági folyamatokat, mint a demokratikus kormányzatok.
Nem véletlen, hogy az USA korábbi indiai nagykövete, Robert D. Blackwill egy tavalyi előadásában erőteljesen a külpolitikák áthangolását és geogazdasági módszerek érvényesítését ajánlotta küldő és fogadó államának egyaránt. Minden túlzás nélkül elmondható, hogy a javaslatát az összes sikerre törekvő országnak kötelező lenne megfogadnia.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.