Amerika változó évszázada

Az entrópia nagyobb kihívás ma az Egyesült Államok számára, mint Kína felemelkedése. Az a folyamat, amelynek során a globális digitális forradalom révén államok és egyéb transznacionális szervezetek, nem kormányzati szerveződések, terrorista csoportok egyre nagyobb hatalomra tesznek szert. Amerikának ehhez az új, rendezetlenségében rendszert alkotó, nem egy-, nem két-, és nem többpólusú, hanem mindig változó pólusszámú „világrendhez” kell alkalmazkodnia. Közben úgy megőriznie vezető szerepét, hogy érdekeit másokkal együttműködve érvényesítse olyan súlyos problémák megoldásában, mint a klímaváltozás, a járványok terjedése, pénzügyi stabilitás vagy a terrorizmus elleni fellépés. Ha ez sikerül – és minden adva van, hogy sikerüljön –, akkor az Egyesült Államok hanyatlásáról szőtt elméletek tévesnek bizonyulnak. Ez a válasza Joseph Nye harvardi professzornak a most megjelent könyve címében feltett saját kérdésére, hogy vajon Vége-e Amerika évszázadának (Is the American Century Over)? Nincs vége. Az 1941-ben, a második világháborúba katonai, gazdasági és vonzerejének teljében belépő Egyesült Államok hatalma – de semmiképpen sem egyeduralma – kitart még néhány évtizedig, 2041-ig bizonyosan.

A választott stratégia persze a kulcsa annak, hogy így lesz-e. S ebben a tekintetben támogatja is, meg nem is Nye véleményét David Rothkopf, a befolyásos Foreign Policy főszerkesztője a nagy feltűnést keltő új elemzésében, a Bizonytalan Amerikában (American Insecurity). Merthogy szerinte sem szükségszerű a hanyatlás. A vezető szerep újra élettel lenne megtölthető, ha nem hiányozna a stratégiai gondolkodás. Rothkopf úgy látja, hogy a globális zűrzavar – Nye felfogásában rendezetlenség – időszakában az Egyesült Államok elbizonytalanodott a világban elfoglalt helyét és szerepét illetően. Rendkívüli kihívásokkal kell szembenéznie, de nem készült fel a digitális forradalom világméretű hatására, az új hatalmak felemelkedésére és a környezeti változásokra. Hosszú beszélgetéseket folytatott David Rothkopf egy kivétellel mindazokkal, akik az utóbbi fél évszázadban a Fehér Házban nemzetbiztonsági tanácsadóként szolgáltak. Legfőbb és egybecsengő bánatuk mindmáig az, hogy képtelenek voltak a stratégiai gondolkodást előmozdítani, mert intézményesült a kreativitással szembeni ellenérzés. A Washingtonban működő tíz legtekintélyesebb agytröszt 2005 és 2013 között majd tízezer tanulmányt, véleményt tett közzé, jórészt a napi sajtóban is szereplő kérdésekről, Kínáról, Oroszországról, és így tovább. De alig találni bármit is a digitális jövő kihívásairól, például a kiberháborúról és Kínáról, a tudomány helyzetéről. A politikai elit, amely a hidegháborúban jól értette a nukleáris elrettentés elvét és tudományos hátterét, mára teljesen elszakadt a Szilícium-völgy innovatív térségétől, képtelen elmerülni a kiberbiztonság rejtelmeiben, miközben egyre mélyebb ideológiai szakadék választja el a két pártot egymástól. Ebben a közegben az igazán teremtő erejű emberek kerülik a kormányzati munkát, nem teszik ki magukat a kinevezési procedúra kínvallatásszerű eljárásának. Ráadásul az elnökjelöltek egy része kifejezetten tudomány-ellenes, s egyelőre előremutató stratégiai gondolkodásról senki sem tett tanúbizonyságot a 2016-os megméretésre készülő széles mezőnyben.

Elismeri persze Joseph Nye is, hogy felhalmozódtak súlyos gondok az Egyesült Államokban. A harvardi professzor az államadósságot, a középiskolai oktatás gyengülő színvonalát, a növekvő jövedelmi és vagyoni különbségeket és a törvényhozási patthelyzetet, az alkuképtelenséget említi. Ám úgy látja, hogy az Egyesült Államok katonai erejét, a gazdaság fejlettségét belátható időn belül sem Kína, sem az egyébként inkább szövetséges, de belül megosztott Európai Unió nem lesz képes utolérni. Legfeljebb méretben vethetők össze, vagy lesznek egybevethetők. S a puha hatalom (soft power) is az Egyesült Államok előnyére szolgál, vonzereje, nyitottsága töretlen, demográfiai helyzete kedvezőbb, mint akár Ázsiáé. A föderális rendszer, az intézményi kultúra nem gátolja a technológiai innovációt, inkább elősegíti. Erre utalnak például az eredmények a mezőgazdaságban, az energiaiparban, az információs technológiában. És hiába látszik döntésképtelennek a washingtoni politikai közösség, az ország mégis túljutott a pénzügyi válságon, csak sikerült keresztülvinni az élénkítő csomagot, később csökkenteni a deficitet, és betegbiztosítási reformot végrehajtani.

Amerikában azért azt megértik még a politika csúcsain is, hogy a hatalom mindinkább a „sokaság” kezében összpontosul, a hálózatokban és a folyamatos kapcsolattartásban rejlik. Nem a kormányzatokban. Ez is Amerikának dolgozik, s nem Kínának. Nem a központosításnak és kirekesztésnek, hanem – éppen ellenkezőleg – a nyitottságnak és a befogadásnak.

A globális erőviszonyok változásáról szóló könyv e ponton a magyar olvasóban aggodalmakat kelthet. Vajon az Orbán-kormány diplomáciai tévelygései, modellválasztásai, központosító törekvései nem mennek-e szembe – tudatosan vagy vízió híján – azokkal a világfolyamatokkal, amelyek a nyitottakat, befogadókat, a hálózatokban, az innovációkban gondolkodókat viszik előre? E felismerésig azonban alighanem a társadalom már eljutott, hiszen a nem szükségképpen pártosodó civil közösségek a hálózatok erejét kihasználva akadályozták meg az innováció-ellenes internetadót, vagy a központosító törekvéseket megtestesítő iskolabezárásokat. S még sorolhatnánk, mi mindent.