Törökország a gazdasági szerkezetváltás előtt

A török gazdaság jövőjével kapcsolatban az elmúlt két-három évben egymással ellentétes értékelések sora látott napvilágot. Ennek oka a külső környezetben mutatkozó bizonytalanságok mellett a belföldi politikai folyamatokban rejlő kockázat volt. Mindemellett növekvő hangsúlyt kapott a sok közepes fejlettségű országban jelentkező kihívás, hogy vajon milyen fejlődési modellt célszerű alkalmazni a hosszabb távú, kiegyensúlyozott felzárkózás megvalósítása érdekében. Az biztos, hogy a vasárnapi válaszok eldönthetik, milyen irányt választ az ország.

Tontos látni, hogy Törökország 2002 után gyors gazdasági fejlődést és jelentős modernizációt valósított meg a megelőző évtized kiszámíthatatlan, jelentős egyensúlytalanságokkal jellemezhető időszaka után. Ebben alapvető szerepet játszott a fegyelmezett, stabilitásorientált gazdaságpolitika, ami a Nemzetközi Valutaalap (IMF) korábbi javaslataival összhangban álló reformpolitikán nyugodott.

A nemzetközi gazdasági válság hatásai 2008-2009-ben a legtöbb külgazdaságilag sérülékeny országhoz hasonlóan Törökországot is nagymértékben érintették, azonban 2010-2011-ben ismét 8 százalék feletti szintet ért el a GDP bővülése, ami a sikeres és gyors gazdasági kilábalásra és válságkezelésre utalt, de 2012-től kezdve a folyamatok sokkal ellentmondásosabbá váltak. Ezt követően a nemzetközi törekáramlás feltételeinek változása rontotta a gazdaság növekedési és egyensúlyi folyamatait, később pedig az Irakban és Szíriában növekvő politikai feszültség okozott gazdasági problémákat. (Irak például Törökország második legfontosabb exportpiaca.)

Tavaly azonban szerencsés változás következett be, köszönhetően az energiahordozó-árak erőteljes csökkenésének, ami mérsékelte a török gazdaság sebezhetőségét. Az energiaimport nagysága körülbelül a GDP 6 százalékát teszi ki Törökországban, így az áralakulásnak komoly hatásai vannak a folyó fizetési mérlegre, s így a makrogazdasági folyamatokra, beleértve az inflációt is.

A nemzetközi környezet egyelőre bizonytalan alakulása miatt nem véletlen, hogy a kamatcsökkentésre irányuló politikai nyomás – elsősorban Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök részéről – az elmúlt időszakban növekedett a belső kereslet élénkítése érdekében. A magas infláció és a külső finanszírozási szükségletek következtében azonban a központi bank óvatos politikát folytat: az idén februári 0,25 százalékos mérséklés után az irányadó kamat 7,5 százalékon áll, ami nemzetközi összehasonlításban magasnak számít. Mindezek mellett a gazdaság mégsincs kényszerpályán a rövid távú egyensúlyi vagy a növekedési folyamatokat illetően, és a gazdaságpolitika mozgástere, ha némiképp korlátozottan is, de megmaradt.

A tavalyi, illetve a következő egy-két évre várt 3 százalék körüli gazdasági növekedést számos elemzés nem tartja kielégítőnek (a török előrejelzések ennél gyorsabb gazdasági bővülést valószínűsítenek) a gyors népességnövekedés miatt. Sokkal lényegesebb kérdéseket vet fel, hogy az ország egyre inkább közelíti a jelenleg még meglehetősen extenzív fejlődési pálya határait. Az extenzív folyamatokat jól mutatja a feldolgozóipar alacsony technológiai színvonala, és nemzetközi összehasonlításban a „high tech” szektor súlya a kivitelben jelentősen elmarad például Oroszországétól vagy Brazíliáétól, nem beszélve Kínáról vagy Dél-Koreáról.

Mindezek következtében a következő évek alapvető kérdése az lesz, hogy milyen eszközökkel sikerül a gazdaságot strukturálisan úgy átalakítani, hogy az hosszabb távon is biztosítsa az életszínvonal fenntartható módon való növekedését. Ez egy gyorsan népesedő, jelentős fejlesztési és modernizációs igényekkel rendelkező országban a politikai és gazdasági stabilitás szempontjából meghatározó.

Mindemellett a gazdasági folyamatok szempontjából komoly hatása van Törökország nemzetközi megítélésének elmúlt években bekövetkezett romlásának – ami a különböző összehasonlító mutatószámok alakulásában egyértelműen kimutatható –, és ez fékezőleg hat a közvetlen befektetésekre, amelyek a technológiai modernizációban fontos szerepet játszhatnak. (A nettó külföldi tőkebefektetés az utóbbi években a GDP 1-1,5 százaléka között alakult.)

Attól függően, hogy a most vasárnapi parlamenti választások után milyen politikai környezet alakul ki – és ez hogyan csapódik le a gazdasági döntésekben –, a növekedés és a fejlődés jellege a következő évtizedben jelentősen eltérő irányokba indulhat el. Azonnali, drasztikus átalakítási kényszer nincs, mivel a növekedés tartalékai a belső piac mérete miatt viszonylag jelentősek. Ha óvatos gazdaságpolitikával, a fenntartható elemeket bővítő gazdasági lépésekkel sikerül kezelni a külső finanszírozáshoz kapcsolódó kockázatokat (például a hazai megtakarítási ráta emelésével), valamint a belföldi hitelezés bővülését, illetve a politikai folyamatokhoz kötődő gazdasági kockázatokat, akkor a relatív gyors növekedés és felzárkózás a következő években fennmaradhat komolyabb sokkterápia, vagyis gyors és drasztikus átalakítás nélkül is.

Azt azonban biztosra vehetjük, hogy a politikai vezetés – függetlenül annak jellegétől a parlamenti választások után –, tisztában lesz azzal, hogy hosszabb távon nagyrészt az életszínvonal növelésével, a szegénység mérséklésével stabilizálhatja pozícióját az országban, és ehhez szüksége lesz a modern technológiát behozni képes befektetők növekvő aktivitására. Hogy ennek eszköze az Erdogantól nem szokatlan, rövid távú, ad hoc elemeket tartalmazó intézkedéscsomag, vagy a hosszú távú struktúraváltást előnyben részesítő megközelítés lesz (ami némiképp a 2002 és 2007 közötti időszakot jellemző gazdasági elemek érvényesülését jelentené) hamarosan kiderül. Az biztosra vehető, hogy utóbbival hosszabb távon nagyobb gazdasági sikereket érhetnének el.