Az euró elhagyása

Az Európai Monetáris Unió (EMU) sosem volt jó ötlet. Emlékszem, amikor fiatal tanársegédként tudatosult bennem, hogy nem értek egyet a maastrichti szerződéssel. Úgy gondoltam akkor – és most is –, hogy az európai integráció jó dolog. Azokból a közgazdasági tankönyvekből viszont, amelyekből tanítottam, az derült ki, hogy az EMU mennyire káros lehet fiskális és politikai unió nélkül.

Azóta semmi sem történt, ami arról győzött volna meg, hogy ezek a tankönyvek túl pesszimisták lettek volna. Éppen ellenkezőleg: túl optimisták voltak. A monetáris unió okozta tőkeáramlás megemelte az európai periféria költségeit. Ennek kezelésére a valutaleértékelés azonban nem jöhetett szóba megoldási lehetőségként.

Továbbá az akkori tankönyvek legtöbbje ignorálta a pénzügyi szektort és így azt a tényt is, hogy a periféria felé történő tőkeáramlás bankokon keresztül zajlik, és amikor a tőkeáramlás leáll, akkor a bankválságok súlyos terhet rónak a perifériaországok államháztartásaira. Ez egyben tovább gyengíti a bankok mérlegeit, és korlátozza a hitelteremtést. Erről az ördögi körről sokat hallottunk az elmúlt években. Emellett egyetlenegy tankönyv sem jelezte előre azt, hogy az európai együttműködés prociklikus megszorítást vet ki a válsággal küzdő országokra, ami olyan krízist eredményez, amely néhány esetben az 1930-as évek válságára emlékeztet.

Néhány éve nyilvánvalóvá vált, hogy az EMU egy sokba kerülő tévedés mind gazdasági, mind politikai értelemben. Az európai intézmények iránti bizalom jelentősen csökkent, és teret nyertek azok a pártok, amelyek nemcsak az euróval, hanem az egész európai integrációs projekttel szemben szkeptikusak. Mégis a legtöbb közgazdász – még azok is, akik sosem rajongtak az EMU-ért – vonakodtak annak kijelentésétől, hogy eljött az ideje a bukott kísérlet végének.

Barry Eichengreen egy híres cikke mutatott arra rá, hogy az EMU felbomlásának várása „az összes pénzügyi válság anyjához” vezetne el. Nehéz nem egyetérteni vele. Emiatt van az, hogy a különböző irányzatokhoz tartozó közgazdászok, függetlenül attól, hogy támogatták-e a közös valuta bevezetését, vagy sem, az elmúlt öt évben olyan intézményi és politikai változtatásokra tettek javaslatot, amelyek az eurózóna diszfunkcionális jellegét gyengítették volna.

Rövid távon az eurózónának jóval lazább monetáris és fiskális politika kellene. Emellett szükség van magasabb inflációs célra (a nominális bér- és árcsökkentés szükségességének csökkentése miatt), adósságelengedésre, valódi bankunióra, amelyet megfelelő központi fiskális biztosíték egészít ki, és egy „biztos” eurózóna-eszközre. Ezt a nemzeti bankok maguknál tarthatnák, amivel az államok és a bankok közötti ördögi kört fel lehet számolni.

Sajnos a közgazdászok nem érveltek eléggé erősen egy valódi fiskális unió mellett. Még azok is, akik ezt gazdasági szempontból szükségesnek tartják, hallgattak erről, mert azt gondolták, hogy egy igazi fiskális unió politikailag megvalósíthatatlan. A probléma az, hogy a kérdést övező csend tovább csökkentette ennek politikai lehetőségét, így a mérsékeltebb javaslatok sem értek célba.

Öt év elteltével az eurózónában még mindig nem jött létre az igazi bankunió, vagy ahogy azt Görögország esete mutatja, hiányzik a valódi végső hitelező is. Emellett egy magasabb inflációs cél továbbra is elképzelhetetlen maradt, és a német kormány szerint egy eurózónán belüli államcsőd törvénytelen lenne. Továbbra is a prociklikus fiskális kiigazítások maradtak napirenden.

A helyes irányba tett lépésnek lehetett tekinteni, hogy az Európai Központi Bank a mennyiségi lazításhoz nyúlt, a politikusok roppant káros döntései a tagállami bankrendszerek leállítására vonatkozóan egy nagyobb lépés volt hátrafelé.

Mindeközben a politikai károk már jelentkeznek: nem minden protestpárt olyan Európa-párti, mint a Görögországot kormányzó Sziriza. Az egyes tagországok belpolitikai helyzetét pedig rombolja, hogy a centrista politikusok nem képesek kezelni a választók aggodalmait az eurózóna gazdaságpolitikájával és demokratikus deficitjével kapcsolatban. Így félő, hogy ezzel valójában hallgatólagosan az euroszkeptikusokat támogatják.

A francia Nemzeti Front 2017-es vagy 2022-es választási győzelme, ami már nem tekinthető elképzelhetetlennek, az európai integráció projektjének bukását jelentené. Az eurózóna kisebb tagállamainak polgárai valószínűleg felismerik majd azt a brutális módszert, ahogyan az EKB-t irányítják Németország Görögországgal kapcsolatos céljainak elérése érdekében, és így elkerülhetetlennek tűnik majd az a konklúzió, hogy az eurózóna a kisebb országok számára egy veszélyes „uniót” jelent. Ha a centrista pártok továbbra is a partvonalon kívül maradnak ahelyett, hogy tiltakoznának a történtek ellen, akkor a szélsőséges erők térnyerése erősödhet.

Az olyan közgazdászoknak, mint például nekem, akik eddig visszariadtak attól, hogy az euróval kapcsolatos elhibázott kísérlet befejezését és reformokat sürgessenek, talán ideje lenne elismerni, hogy vereséget szenvedtek, és le kellene zárniuk ezt a kérdést. Ha csak az Európa-ellenesek ellenzik az EMU-t, akkor a fürdővízzel együtt kiönthetik az EU gyermekét a kádból.

Az euró vége valóban egy súlyos válságot idézne elő. De tegyük fel magunknak a kérdést: valóban azt hisszük, hogy az euró száz év múlva is jelen formájában fog létezni? Ha nem, akkor az euró végének időpontja sosem lesz megfelelő. Akkor jobb, ha mihamarabb túlesnénk rajta, mielőtt nagyobb károk keletkeznek.