Harmadik nekifutás Görögországban

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba – ha van tétel, amelyet szinte mindenki ismer az ókori görög filozófiából, akkor ez az. A görögök feltehetőleg azt is megtanulták az iskolában, hogy a dolgok örök változását már jó két és fél évezrede írta le ezzel Hérakleitosz, mégis, mintha természetesnek vennék, hogy politikusaik újra meg újra nekifutnak – ha nem is ugyanannak a víznek, de ugyanúgy, ugyanarról a partról.

A görög viharok fényében nagyon távolinak tűnik, de valójában még háromnegyed év se telt el azóta, hogy az akkori jobboldali kormányfő, Antonisz Szamarasz meg akarta erősíteni politikai helyzetét a második mentőcsomag végjátékára, és két hónappal előre hozta a parlamentben az idén februárban esedékes államfőválasztást. A kísérlet nem sikerült, ezért új választásokat kellett kiírni, és a radikális baloldali Sziriza pártszövetség, élén Alekszisz Ciprasszal, január végén átvette a hatalmat, úgy is mint a megszorítások elleni küzdelem élharcosa. A következő hónapok története ismert, számos kanyar, fékezés és nekilódulás után összeállt a harmadik mentőcsomag, amelyről Ciprasz – helyzetét megerősítendő – népszavazást rendezett. A nép 62 százalékos többséggel a csomag ellen voksolt, de ez nem ért semmit: a kormányfő néhány napra rá még durvább feltételeket fogadott el a hitelezőktől, és augusztus közepére valósággá vált a harmadik csomag. Ciprasz pedig megint „kiment a folyó partjára”: lemondott posztjáról, bízva abban, hogy az előírt kötelező gyakorlatok nem vezetnek eredményre – vagyis más nem tud három nap alatt kormányt alakítani –, és ő előre hozott választásokon erősítheti meg pozícióját.

Optimizmusát magyarázhatja, hogy idén már kétszer szavaztak honfitársai lényegében róla, mindkétszer melléálltak – és mindkétszer megbocsátották neki, hogy hamar más útra kényszerült. El tudta hitetni, hogy ő elment a falig, hogy minden más megoldás rosszabb lett volna – a banki korlátozásokkal ízelítőt is kaptak ebből a görögök –, és senki sem tudott volna többet elérni. A népszerűségi adatai egyelőre őt igazolják, személyes helyzetét nem kellene megerősítenie: a választásokat alapvetően arra használhatja, hogy tiszta helyzetet teremt a pártjában, és olyan többséget szerez, amelynek birtokában meg lehet majd hozni a csomaghoz szükséges törvényeket. A Sziriza radikálisai – ez az eredeti képviselőcsoport mintegy harmada – ugyanis árulásnak tekintik és nem fogadták el a harmadik mentőcsomagot, így Ciprasz csak az ellenzék szavazataival tudta azt átnyomni. Hosszabb távon azonban ez nem megy: brutális átalakításokat nem lehet kisebbségi kormányzással levezényelni, már csak azért sem, mert a támogatók egyszer benyújtják a számlát. Nem választhatta a nagykoalíciót sem, hiszen akkor egyrészt új legitimációt ad levitézlett ellenfeleinek, másrészt maga is belesimul a hagyományos politikusi gárdába. Ezzel pedig vége is lett volna, mert a pályája arra épült fel, hogy ő és a pártja más, mint a korrupt és tehetetlen régi garnitúra.

A várhatóan szeptember végéig megtartandó választásnak vannak ugyan kockázatai, de Ciprasznak komoly esélye van rá, hogy jól jöjjön ki belőle – és ennek felmérése mutatja, hogy a lelkes népvezéri külső mögött ott van a dörzsölt politikus. A Sziriza szélső szárnyától megszabadulva, középre húzhatja be pártját; ugyan lehet, hogy a régi társakból megalakuló euróellenes Népi Egység párt elviszi tőle a kemény radikálisok egy részét, ám helyettük megnyerhet olyanokat – például a szocialisták táborából –, akik eddig épp a radikálisok miatt nem szavaztak rá. A leköszönő kormányfőt erősíti, hogy a görögök nem akarnak megválni a közös pénztől, és persze az időzítés is: ha gyorsan lefut a kampány, akkor egyrészt nehezebb felépíteni vele szemben ellenfelet, másrészt még éppen nem kell elkezdeni a fájdalmas reformokat. Ha Ciprasz többséget tud szerezni, akkor jobb pozícióban várhatja a mentőcsomag októberi felülvizsgálatát, és akár az adósságleírás kérdését is felvetheti – ha pedig abban elér valamit, akkor nem lesz már szüksége váratlan húzásokra pozíciója megerősítéséhez.