Mellár Tamás: A siker látszata

A külföldi és a hazai gazdasági szakértők zöme egyetért abban, hogy a magyar gazdaság teljesítménye 2013 második felétől folyamatosan javul, és mára már kifejezetten jónak mondható európai összehasonlításban is. Nem hálás ilyen szituációban az ördög ügyvédjeként kellemetlen dolgokra figyelmeztetni, hiszen mindenki úgy szeretné már látni a válság végét, és élvezni a gazdasági fellendülés gyümölcseit.

Sajnálatos módon azonban a valódi fellendülésre még várni kell. Az, ami most zajlik Magyarországon, messziről úgy tűnik, mint egy sikeres gazdasági fordulat és az azt követő fellendülés. Talán éppen a távolság miatt olyan lelkesek a külföldi szakértők, de ne feledjük, 2004–06 környékén is igen optimisták voltak a növekedési potenciálunk kapcsán. Valójában azonban a 3 százalék körüli gazdasági növekedésnek speciális okai vannak, amelyek fennmaradására nem lehet hosszú távon számítani.

Az elmúlt három évben az Euró­pai Unió által nyújtott támogatások éves átlagban a GDP 4 százalékát tették ki. Ennek a többletkeresletnek a gazdaságélénkítő hatása korántsem volt kiemelkedő, hiszen semmiféle multiplikátorhatás nem volt megfigyelhető: a növekedési ütemek rendre elmaradtak a támogatások mértéke mögött. A termelés lassú és kismértékű reakciója a kereslet tetemes bővülésére azt jelzi, hogy a kínálati oldal továbbra is rugalmatlan, a szükséges szerkezeti változások még nem történtek meg. Ugyanakkor viszont arra is számítani kell, hogy a következő években lényegesen kevesebb támogatást tudunk lehívni az uniótól, ezért vagy lényegesen kisebb lesz a keresletélénkítés, vagy az a költségvetési-pénzügyi egyensúly rovására történik.

A válság után gyorsan magára találó járműgyártás meghatározó szerepet játszott a feldolgozóipar növekedésében. Szakértői becslések szerint a járműgyártás a megtermelt GDP több mint 10 százalékát teszi ki. Ezért a szektor dinamikus, két számjegyű növekedése komoly pozitív hatást gyakorolt a növekedési ütemre: a 3 százalékos növekedésből 1-1,5 százalékot a nálunk működő külföldi tulajdonú autógyárak teljesítményének köszönhető. Ez a rendkívüli hozzájárulás több problémát is felvet. Egyfelől igen sebezhetővé teszi a magyar gazdaságot a monokultúrás jelleg miatt. Másfelől ezek a nagy nemzetközi cégek még mindig szigetekként működnek nálunk, tehát igen kicsi a hazai beszállítási arány. Harmadrészt pedig a külföldi cégek által megtermelt GDP nem jelent egy az egyben felhasználható jövedelmet is, hiszen a külföldi tulajdonosok rendelkeznek a profit felett.

A foglalkoztatás területén ugyancsak számottevő eredményekről tudósít a legújabb statisztika: a foglalkoztatottak száma elérte a 4 millió 200 ezret, a munkanélküliségi ráta 7 százalék alá esett, az aktivitási ráta már-már eléri a bűvös 60 százalékot. Csakhogy a külföldi munkavállalóktól (108 ezer) és a közmunkásoktól (211,5 ezer) megtisztított adatok már egyáltalán nem mutatnak olyan rózsás képet.

A valódi foglalkoztatottak 2015 elején csak 3 millió 881 ezren voltak, ez a szám nem különbözik szignifikánsan a válság előtti, 2007–2008-as foglalkoztatási adatoktól. A sajátos nemzetgazdasági elszámolási rend értelmében a közmunkára fordított, a GDP 1 százalékát kitevő összeg nem hiányt növelő tétel, mert a termelési oldalon ezen kiadásoknak megfelelő mértékű bővülést számolnak el. A felturbózott foglalkozási adatok miatt nem meglepő, hogy a munka termelékenysége az állítólagos fellendülés éveiben is folyamatosan csökken, és a magyar termelékenység az európai átlag 40 százalékát is alig éri el. Hogy a versenyképességről már szó se essék!

A hivatalos statisztikák szerint jelentősen csökkent az adósság/GDP hányados is, a korábbi évek 80 százalék körüli értékei után tavaly év végén már csak 76,9 volt. Kicsit közelebbről megvizsgálva az adatokat azonban már némi kétely is felmerülhet, hiszen a számláló mesterségesen leszorított, a nevező pedig feltupírozott. A kormány ügyesen használja ki, hogy az államadósságnál nem az átlagos állományérték számít, hanem a december 31-i fordulónap. És valahogy ilyenkorra mindig sikerül 3-4 százalékponttal alacsonyabb értéket produkálni, mint bármely más napon. Az is szerfelett érdekes, hogy a tavalyi 3,6 százalékos reálgazdasági növekedés és a 0 százalék körüli inflációból miként lett 6,8 százalékos nominális GDP-növekedés, ami így derekasan hozzá tudott járulni az adósság/GDP arány javulásához.

Miért nincs valódi reform és tényleges fordulat a magyar gazdaságban? A 2010-es hatalomra kerülésekor az Orbán-kormány jól érzékelte, hogy a rendszerváltozás után kialakult gazdasági rendszer nem vált befogadóvá – Acemoglu és Robinson fogalmait kölcsönvéve a Miért buknak el nemzetek? című könyvükből –, hanem kizsákmányoló jellegű maradt, a piacgazdasági fordulat ellenére. Ezért lényeges változtatásokat hajtott végre. Ezek a változások azonban nem a rendszer jellegét változtatták meg, pusztán a kizsákmányoló csoportok személyi összetételét.

A rendszer ma még inkább kizsákmányoló jellegű, mint volt a 2000-es években. A monopolpozíciók kiterjesztése, a személyre szabott törvénykezés, a fékek és ellensúlyok gyengítése, a humántőke leépítése, a kutatás-fejlesztés visszafogása, a bizonytalanság és a bizalmatlanság növekedése, mind-mind olyan tényező, amely nem kedvez az autonóm gazdasági működésnek, az egyéni kezdeményezőkészség, az innováció és a kockázatvállalás megerősödésének.

A tartós gazdasági sikerhez autonóm módon működő piacgazdaságra van szükség, az pedig csak akkor tud létrejönni, ha befogadó politikai intézmények épülnek ki. A kizsákmányoló gazdasági rendszerek csak átmeneti javulásokat tudnak előidézni. Sajnálatos módon azonban a gazdasági szakértők rendre összekeverik az átmeneti sikereket a rendszerértékű változásokkal.