Kovács Árpád: A növekedés és a költségvetési stabilitás fenntartása

Aligha vitatjuk: a társadalmi szükségletek és a fenntarthatóság egyensúlyára figyelmet fordító gazdaságpolitika, a „talentummal” való gondos sáfárkodás jelenti a költségvetési stabilitás meghatározó alappillérét. Kérdés azonban, hogy a jelenlegi eladósodottsági szint mellett ez a pillér milyen szilárdságú? Erre gondolva írok „várakozásaimról”. Arról, hogy a jelenlegi és a várható külső és belső feltételek, teljesítmények mennyiben adnak bíztatást a gazdasági növekedés fenntarthatósága és a társadalmi szolgáltatások kiegyensúlyozott finanszírozása tekintetében; az elkövetkező években a stabilitás és a növekedés fenntartása milyen célok és alapfeltételek teljesítését követeli, továbbá milyen képességeinkben kell erősödnünk, hogy jobban gazdálkodjunk a ránk bízott „talentummal”.   

Ami a külső feltételeket illeti, az előrejelzések szerint az EU egészében folytatódhat az enyhe ciklikus gazdasági fellendülés. Uniós szinten a GDP növekedése idén még valamivel két százalék alatt marad, amelyet 2016-ban, s talán a további években is szerény mértékű bővülés követhet. Hozzá kell tenni, hogy ez a dinamizmust a legkevésbé sem mutató növekedés is csak akkor lehetséges, ha a menekültválság, a görög adósságprobléma és az ukrán állam szétesésesének folyamatai nem hoznak még súlyosabb meglepetéseket.

Ugyanezen időszakra az elemzők többsége Magyarországra nézve az európai átlagnál nagyobb, három százalékoz közeli vagy afölötti gazdasági növekedést valószínűsít. Bár a honi növekedés összetevőinek és fenntarthatóságának megítélésében az értékelések között lényegi eltérések vannak, az egyszeri hatásoktól megtisztított, potenciális növekedést megítélő várakozások általában jobbak a korábbiaknál. Mindez elsősorban a járműgyártás és néhány kapcsolódó ágazat ipari nagyvállalatainak termelékenység-erősödésének eredménye, felhasználási oldalról pedig táplálja a nettó export, valamint a fogyasztás bővülése. Erősödhetnek a kedvező munkaerő-piaci folyamatok, oldódtak a társadalom hitelterhei, így a gazdasági növekedéshez a lakossági fogyasztás bővülése jelentősen hozzájárulhat.

A gazdaság teljesítménye és a hatékonyabb adóztatást segítő eszközök alkalmazása következtében a központi költségvetés bevételei a jövőben is kedvezően alakulhatnak. Ha ezzel egyidejűleg fennmarad a kiadási oldalon a szigorú fegyelem, akkor az államadósság-arány hazai és európai előírásoknak megfelelő javítása mellett a gazdasági növekedés feltételeit szolgáló támogatáspolitika megvalósítására növekvő mértékben juthatnak források, és arányaiban valamivel több pénz fordítható a társadalmi szolgáltatásokra is.

Előbb azonban meg kell teremteni a gazdasági alapokat ahhoz, hogy az államadósság csökkenjen, ezáltal a kamatkiadások is, így nyitva a belátható távlatban nagyobb teret a jóléti kiadások növekvő társadalmi szükségletekhez közelebb álló, saját forrásokból fenntartható növelésére. Ehhez azonban el kell jutnunk oda, hogy a saját erőforrásokra támaszkodó magyar fejlődés ne csak a költségvetés egyensúlyát tegye lehetővé, hanem csökkenő pályára állítsa a nominális számaiban ma még növekvő államadóságot. Úgy vélem, ennek az utóbbi célnak teljesítése, a költségvetés bruttó egyenlegének egyes számmal kezdődő, vagy inkább az alatti szintje a feltétele.  A feladat mértékét mi sem jellemzi jobban, hogy ennek eléréséhez három-öt év alatt több száz milliárdos további költségvetési egyenlegjavításra van szükség, mert nem lehet járható út a további pénzkivonás az amúgy is alulfinanszírozott társadalmi szolgáltatásokból.

Az állami működési funkciókra fordított kiadások az elmúlt években növekedtek, és a legnagyobb növekmény az „igazgatást” is magában foglaló általános közösségi szolgáltatásoknál volt tapasztalható. Igen, mert ez utóbbi mintegy tizenhárom százalékos mértékéhez a nemzetközi gyakorlatban hozzá szokták számítani az államadósság-kezelésnek a kamat és költség kiadásait, amelyek esetünkben ma még igen nagy súlyt, jellemzően az egészségügyre fordított teljes kiadáshoz közeli mértéket képviselnek. Magyarországon az „igazgatás” az államháztartásnak több mint ötödét teszi ki és ez valóban magas mind a környező, mind az európai országok átlagához viszonyítva. Ha viszont leszámítjuk az államadósság-kezelés részesedését az általános közösségi szolgáltatásokban, akkor e kiadáscsoport aránya már a nemzetközi átlaghoz közeli. Igaz, az erről szóló pénzügyi mutatók elfedik, hogy a szám mögött egy alacsony fizetésű, de nagy létszámú társadalmi csoport található meg, amely sok párhuzamossággal, szervezési egyenetlenséggel és így gyenge hatékonysággal dolgozik. Ha nem sikerül az állami működési – adósságszolgálattal együttes – kiadásainak magas arányán néhány éven belül változtatni, tartós lesz a jóléti funkciókra fordított kiadások utóbbi években inkább csökkenő perspektívát mutató pályája, miközben az állami gondoskodás igénylésével kapcsolatos felmérések eredményei azt mutatják, hogy a magyar lakosság inkább az állami megoldásokat, mint a piaci alternatívákat részesíti előnyben.

Minderre akkor is fel kell hívnunk a figyelmet, ha tudjuk, hogy az elosztáspolitikában az utóbbi években olyan intézkedések történtek, amelyek a költségvetési kiadások szerkezetét jelentős mértékben befolyásolták. Ezek közül kiemelkedik, hogy a közfoglalkoztatás támogatását nem a jóléti, hanem a gazdasági funkciók között kell elszámolni. A munkahelyek megőrzését elsősorban nem támogatásokkal, hanem adó- és járulékkedvezményekkel ösztönzik, amelyek nem jelennek meg kiadásként a gazdasági funkciók között. A családokat nem a családi pótlék emelésével, hanem a gyermekek utáni adókedvezmény kiterjesztésével segítik, és ez sem jelenik meg a jóléti funkció kiadásai között.

A társadalmi teljesítmény, a versenyképesség lényegi javítása nélkül nem jutunk előre, és ez is forrásokat igényel.  A magas adósságszolgálati terhek a szükségletektől elmaradó jóléti kiadások vállalása mellett korlátozták a gazdasági növekedés ösztönzését szolgáló állami kiadások növelését is. Noha ezek részesedése az összes kiadáson belül az elmúlt időszakban igen jelentősen emelkedett, megközelíti az állami működés kiadásainak mértékét, még mindig nem éri el a kívánatos szintet. Mondhatnánk, hogy egy más, magasabb hatékonyságú társadalmi-gazdasági működés esetén a gazdaság támogatásának növelésére nincs is szükség. Hamis várakozás, ha azt feltételezzük, hogy a magyar valóság körülményei között egy lényegesen magasabb hatékonysági szintet egyik évről a másikra el lehet érni. Előre nézve pedig, ma már arról sem érdemes vitatkozni, hogy ez a helyzet milyen okokból alakult ki.

A hatékonyság növelésének megvan a maga kifutása, még akkor is, ha szívós és következetes munkát, kormányzati elszántságot tételezünk fel. Így a stabilitás és a fenntarthatóság elsődleges érdeke hozza, hogy még évekig együtt éljünk azzal, hogy az államháztartási kiadásoknak jóval nagyobb része segíti a gazdasági teljesítmény rövid- és középtávú fenntartását és reménybeli növelését, mint ami a társadalmi ellátásokkal kapcsolatos várakozások teljesítésére is gondolva, kívánatos lenne.

A gazdasági teljesítmény potenciális felső határát meghaladó, vagy legalább azon a szinten teljesítő növekedésre van szükség az elkövetkező években, hogy a „mindennek” a fékjét jelentő államadósság és adósságszolgálati teher mérséklődjön, mozgásterünk növekedjen. A társadalmi teljesítmény, a versenyképesség lényegi javítása nélkül nem jutunk előre, s ez is forrásokat igényel. Ennek rajtunk múló „pillérei” az államháztartási kiadások kézbentartása, a gazdasági növekedéssel, illetve a csökkenő adósságszolgálattal felszabaduló forrásoknak a gazdaság hatékonyság-javítása szolgálatában történő felhasználása. A növekedés tényezője a kkv szektor versenyképességének jelentős fejlesztése, ami feltételezi az e területre irányított támogatások növelését és ugyanakkor a tapasztalható „járadékvadász” magatartás korlátozását. Mindezek mellett a hajtóerő lehet a vállalati hitelezés megindulása, az adóztatás egyszerűsítése, hatékonyságának további javítása, az igazgatási kiadások jelenlegi mértékének jelentős csökkentése, a bérjellegű juttatások teljesítményekhez kapcsolása, a feladat-ellátási egyenetlenségek jelentős mértékű és gyors mérséklése, a bürokratikus szabályok kiiktatása. Fontos az egészségügyben és a felsőoktatásban megindult modernizációs folyamatok nyugvópontra juttatása és stabil finanszírozási feltételeik megteremtése, hiszen valójában ezek is beruházások: befektetések az emberi tőkébe, a talentumba.