Töretlen az USA ereje

Bár az Egyesült Államok világpolitikai hegemóniája töretlen, általános vélekedéssé kezd válni, hogy befolyása visszaszorulóban van. A felszínt nézve talán így tűnhet, de ha mélyebbre tekintünk, egészen más kép fogad. Az Egyesült Államok talán még sosem volt olyan erős, mint most.

Tucatnyi szegmensben lehetne példálózni, hogyan hagyta le produktivitásban és versenyképességben az Egyesült Államok Európát az elmúlt évtizedben, de a legjelentősebb és talán legérdekesebb terület az energetika volt, azon belül is a földgáz- és olajpiac. A palagáz-forradalom az egy évtizede még gázimportfüggővé váló amerikai gazdaságot néhány éven belül nettó gázexportőrré teszi, olyannyira, hogy a jövőbeli amerikai gázexportőrök sorban nyitják irodáikat Európában. A palaolaj-forradalom pedig a Közel-Kelet olajszállításainak erősen kitett Egyesült Államokat megkímélte egy újabb, az irakihoz hasonlóan dollármilliárdokat felemésztő olajháborútól. Két technikai vívmány, a rétegrepesztés és a horizontális fúrási technológia egy évtized alatt átrajzolta a nemzetközi politika térképét. Ennek hatása pedig az egyik fő napirendformáló tényező lesz a következő évtizedben a világpolitikában.

Vegyük például a kiújult amerikai–orosz ellentétet. Sokan sokféle módon értelmezik az új „hidegháborút”, de talán a legjobb, ha üzleti oldalról közelítjük a kérdést, mégpedig a verseny irányából. Azzal, hogy az USA rövid időn belül elkezd földgázt exportálni a világpiacra, nagymértékben sérti már ma Oroszország euró­pai gázpiaci hegemóniáját. A szakmában elterjedt közvélekedés, hogy az amerikai cseppfolyósított gáz az ázsiai piacokra fog irányulni, mert ott magasabbak voltak az árak az elmúlt években. Ám mindez csak rövid távú trend, amelyet a japán atomkatasztrófa és a mostanáig gyors ütemben növekvő Kína okozott. Ezzel szemben Európa mindig is kiegyensúlyozottan magas áron vásárló, exportőrszemmel „jó ügyfél” volt, leginkább a magas lakossági felhasználási arány miatt, amelyet körülményesebb rövid idő alatt helyettesíteni, a japán erőművi vagy a kínai ipari felhasználással szemben. Bár számos más tényező is szerepet játszik az amerikai–orosz ellentét kiújulásában, semmiképpen se becsüljük le azt az évi 50-80 milliárd dollárt, amelyet Moszkva keres az euró­pai gázexporton. Tehát elindult a verseny Európáért. A földgázpiaci események pedig csak a nyitány, a grandiózus fináléhoz vezető utat már olajoshordók szegélyezik.

z USA csendesen, de feje tetejére állította az olajpiacot is a palaolaj révén. Az olajpiac status quo korszakában egyszer csak gombamódra kinőttek a rugalmas amerikai kis- és középtermelők, akik egy az OPEC által „jegyzett” piacon elkényelmesedett olajóriások közepette elkezdtek elképesztő forrásoldali nyomást helyezni az olaj árára. Mindeközben a kínai olajfogyasztás csökkent, Szaúd-Arábia pedig (termelésrugalmasság szempontból, mint „egyszemélyes” OPEC) nem csökkentette kitermelését.

Talán Rijád megunta az elmúlt negyven év „árjegyző” szerepét, amellyel folyamatosan piacot veszített. Emellett a világpolitikában is olyan együttállás alakult ki, amely az árcsökkenés felé lökte a piacot: Washington tisztában volt azzal, hogy Moszkvát csak a szankciókkal nem tudja megroppantani, viszont az évi 160 milliárd dollárt hozó olajeladások megfelezésével már igen. Még csak nem is kellett a szaúdiakkal titkos paktumot kötni, csak hagynia kellett, hogy a szaúdiak azt tegyék, amit a piaci józan ész diktál, és először az elmúlt évtizedekben nem helyezett politikai nyomást az olajmonarchiára, hogy csökkentse a kitermelését.

Felmerül, hogy ez az amerikai olajtermelőknek is fájhat, ami részben igaz is, de azért nem eszik ennyire forrón a kását. Az USA palaolaj-kitermelőinek jelentős része még a 100 dollár körüli árszinten fedezte a kockázatait, mégpedig évekre előre, így ahhoz, hogy az amerikai termelőknek nagyon fájjon az alacsony olajár, legalább két-három évig tartósan alacsonyak kell maradnia az árnak. Annyi időt egyáltalán nem biztos, hogy kibír az orosz gazdaság, ha olyan mértékű lesz a büdzséből kieső bevétel, mint az elmúlt kilenc hónapban.

Bár az olajpiac likvid, transzparens és talán a leginkább politikafüggetlen a nyersanyagpiacok közül, azért annak hatásai alól nem mentesül. Jól példázza ezt, hogy az elmúlt pár hónapban az olajár kezdett magához térni, sőt már-már benne volt a tartós áremelkedés ígérete is – talán Moszkvában is elkezdtek optimistábbak lenni a közgazdászok. Egészen az iráni megállapodásig, amely feloldotta az évtizedes, Teheránt sújtó szankciókat, amiben Washingtonnak kulcsszerepe volt. Ennyi elég is volt az olajnak, be is szakadt a lélektani 50 dolláros szint alá, ugyanis Irán olyan szignifikáns olajkitermelő, akinek a világpiacra lépése és a hatalmas kitermelési potenciáljának már csak az ígérete is elég volt ahhoz, hogy csökkenjen az ár.

Mire magához tér az olaj ára, az USA-ból megérkeznek az első LNG-szállítmányok Európába, ami pedig a zárt piacból fakadóan alacsony amerikai gázárat fogja helyre tenni, újabb befektetési boomot előidézve a palagázkutatásban, amelytől nem függetleníthető a palaolaj sem, így a kitermelési ciklus újraindul. Az USA alacsony energiaárakból fakadó bődületes versenyelőnye pedig bebetonozódik legalább két évtizedre. Lehet aggódni az Egyesült Államokért, de az erőforrásoldali fundamentumokat tekintve az újraiparosodó USA erősebb, mint valaha.