Zárt kapuk között

Hol vannak már azok az idők, amikor az európai politikusok legnagyobb gondja az volt, hogy a görög kormány nem a megfelelő stílusban tárgyal velük? És azok az idők is mögöttünk vannak, amikor még bármi mással remekül el lehetett fedni a bevándorlás Európára egyre nagyobb súllyal nehezedő problémáját.

Mert abban a pillanatban, amikor az európai integrációnak a kelleténél is központibb tagja, Németország az integráció legalapvetőbb vívmányát rúgja fel azzal, hogy az egyre nagyobb számban érkező menekültek miatt lezárja Ausztriával közös határát, akkor hirtelen az EU minden egyéb gondja csip-csup nyavalygásnak tűnik. Lehet tologatni előre a gazdasági unió erősítésével kapcsolatos javaslatok aktáit, és lehet fejet csóválva merengeni a görög adósság fenntarthatatlanságáról, de a kutya se fog figyelni rá.

Annál is inkább, mivel általában ezeket a dossziékat is Berlin tologatja, az Angela Merkel vezette kormány pedig most úgy döntött, minden erejét a menekültügy megoldásának szenteli, ha már más nem tesz így.
Merkel talán arra számított, hogy ha a menekültek előtt szélesre tárja a kaput, vagy éppen erősíti a határőrizetet, akkor a tagállamok követik, ehelyett azonban csak felerősítette azt a káoszt, amely már hetek óta jellemzi a huszonnyolcak menekültpolitikáját.

A kancellár most ugyanúgy tabukat döntöget, mint fél évvel korábban a görög kormány, és harca pont annyira következetlen, mint az elmúlt fél évben Alekszisz Cipraszé volt.

A gond ezzel csak az, hogy a tét összehasonlíthatatlanul nagyobb, és ha nem jól sül el az akció, akkor nem a volt és a jelenlegi európai bizottsági elnököknek, valamint porlepte könyvek között elmélkedő politikai filozófusoknak lesz rossz, hanem emberek millióinak. És nemcsak a menedékkérőknek: a belső határőrizet visszaállítása ellátási láncok működését lehetetleníti el, megbénítva ezzel az uniós belső piac működését is, ami az amúgy sem jeleskedő európai gazdaság kilábalását is ronthatja. Azt pedig nem lehet majd a menekültekre fogni.