Energiareform fenntartható módon

Nemzet-, gazdaság- és politikai stratégia metszetében kell ma gondolkodnia annak, aki Magyarország energiakoncepciójával foglalkozik. A nemzetstratégiai gondolkodás az energiafüggetlenség-energiafüggőség kérdésére fókuszál.

A gazdaságstratégia figyelme a versenyképességre, a vállalatok energiaterheire és energiabiztonságára, ezáltal a gazdaság teljesítőképességére irányul. A politikai stratégia paradigmája pedig a választó körül kristályosodik, kulcsfogalma az „energiajólét-energiaszegénység” ellentétpárja. Vegyes ma a kép, ha beillesztjük ebbe a hármas keretrendszerbe az energetika két nagy területét, a villamos, illetve a hőenergetikát (a harmadikról, a közlekedésről, terjedelmi okokból nem beszélnék).

Villamos energetikában rövid távon hazánk jól áll, de 2030-ig óvatos számítások szerint is 6-8 ezer megawatt új beépített villamos kapacitásra lesz szükség. Ezt részben megoldja Paks II. építése, ám így is tekintélyes mértékben növelni kell a nem nukleáris alapú villamosenergia-termelést is. Nemzetstratégiai dimenzióban a cél az, hogy az importot fenntartható szinten tudjuk tartani.

Ebből a szempontból prioritásként kell kezelni a megújuló forrásokra alapozott villamosenergia-termelést. A szél, a nap, a víz, a biogáz nem csupán újratermelődik, de egyben hazai energiaforrás is, importot legfeljebb a berendezés jelent, és a hazai beszállítóipar fejlődésével ebben is pozitív irányú elmozdulás várható. Ebbe a kategóriába tartozik az – ugyancsak megújuló forrásokra épülő – háztartási kisenergetika is, amely néhány évtizeden belül hasonló súllyal bírhat majd, mint az „ipari” megújulóenergetika.

Gazdaságstratégiailag az a cél, hogy a vállalatok versenyképességüket nem csorbító áron, illetve megfelelő biztonsággal jussanak hozzá a villamos energiához. Itt a kiegyensúlyozott energiamix a kulcs az energiahordozók, illetve a diverzifikált, valamint az ellátásbiztonságot, a rugalmasságot és a költséghatékonyságot egyszerre biztosító (smart) termelési rendszerek tekintetében.

Végezetül, a politikai stratégiai dimenzió alapján, a cél természetesen a lakossági energiafogyasztó (választó) energiaköltségeinek féken tartása. A rossz hír, hogy a rezsicsökkentés után ebben viszonylag kis játéktér maradt a villamos energia esetében, rövid időtávon legfeljebb a fogyasztási szokások átformálása hozhat némi eredményt. Hosszabb időtávon viszont a háztartási kisenergetika, valamint a smart koncepció lakosságra való kiterjesztése jelentős költségmérséklődést hozhat.

Ha szeretnénk valamiféle energiastratégiai hüvelykujjszabályt felállítani, akkor (a lényegre koncentrálva, a hazai termelésben elérendő villamos energetikai célként 2030-ra) 20 százalék megújuló, ugyanennyi háztartási kisenergetika, illetve nukleáris termelési forrást ésszerű kitűznünk, a maradék a rugalmasságot adó földgáz lehetne, kis- és nagyerőművi méretben.

Más a helyzet a hőenergetikában. Szemben a villamos energetikával, ahol inkább óvatos-közelítő megközelítésre van szükség, itt radikálisan lépni kellene. Minden egyes nap, amit kihagyunk, elvesztegetett lehetőség.
Itt három olyan óriási fogyasztói szegmens is van, amelyben viszonylag gyorsan és egyszerűen érhető el jelentős eredmény. Egyrészt ott van az a több mint száz hazai lakossági távhőrendszer, jellemzően a nagy- és nagyobb városokban, amely körülbelül 650 ezer háztartást lát el. Nagyjából ugyanekkora a jobbára a 60-as években épült, a népnyelvben Kádár-kockának csúfolt vidéki egységházak tömege, végezetül idetartozik a közszféra ingatlanjainak többsége. E szegmensekben fogyasztási, elosztási és termelési oldalon is döbbenetesek a tartalékok.

A fogyasztási és az elosztási oldali beavatkozás a jól ismert és gyakorolt klasszikus energiahatékonysági beruházásokat jelenti. Nagyobb nóvum a termelési oldali energiahatékonyság, vagyis a korszerű kazánok beépítése és üzemeltetése. Ezen belül is a megújuló forrásokon alapuló megoldásokban van a legnagyobb lehetőség: olcsó, hazai biomassza bőven van, és viszonylag tiszta is, ha betartjuk a technológiai előírásokat. Alkalmas nagy távhőrendszerek, a Kádár-kockák vagy a közintézmények épületeinek a fűtésére is.

A megújuló alapú hőtermelési rendszerek azonban méretoptimum-érzékenyek. További sajátosság, különösen a nagy rendszereknél, hogy sok szempontból a vegyes, fosszilis-meg­újulós megoldások az ideálisak. Végezetül, egy esetleges megújulós távhőprogramban a (jellemzően piaci) termelő és a (jellemzően önkormányzati) szolgáltató között kardinális fontosságú az együttműködés, például egy közös városi energiastratégia formájában.

Az előnyök világosan láthatók: egy hőenergetikai reform számottevően csökkentené a külső, földgázalapú függésünket, stimulálná a gazdaságot, és jelentősen csökkentené – hatékonyságalapú, második körös rezsicsökkentésként – a háztartások és az állam energiakiadásait. Mindehhez csak arra van szükség, hogy az energetikai alapkompetenciákkal felruházott állam és a kiegészítő energetikai feladatokat elvégző piaci szereplők – azaz az energiapiaci nemzeti bajnokok – közösen nekiugorjanak a feladatnak. A siker szerintem garantált.