Képzett szakmunkások kellenek

A foglalkoztatás bővítése kiemelt szempont a kormányzati gazdaságpolitikában. Ennek minden bizonnyal vannak ideológiai okai, de praktikus tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a foglalkoztatáspolitika kitüntetett szerepet kapott.

A „munkaalapú társadalom” ideája nem csupán egyfajta konzervatív világképet jelent, de makropénzügyi szempontból is könnyebben menedzselhető, mint a jóléti állam ideológiájából következő univerzális segélyezési politika. Rövid és középtávon legalábbis biztosan – a hosszabb távú perspektívákra pedig érezhetően kevesebb figyelem fordítódik a mostani meglehetősen bizonytalan nemzetközi környezetben.

A kormányzati szándéknyilatkozatokból kivehetően a foglalkoztatáspolitikának jelenleg két kitüntetett célcsoportja van: egyrészt a fiatal munkanélküliek csoportja, másrészt a közfoglalkoztatottaké, akiket a normál munkaerőpiacra kíván visszavezetni, illetve beléptetni a kormány. Ehhez az ígéretek szerint a hazai költségvetési pénzek mellett uniós források is rendelkezésre állnak majd, és a tervezett intézkedések középpontjában a szakképzés átalakítása, a munkaerő-piaci igényekhez idomuló szaktudást biztosító képzések felfuttatása áll majd. Ez szépen hangzik, ugyanakkor ismerősen is – ilyen típusú szándékok már hosszabb ideje szerepelnek a mindenkori magyar kormányok foglalkoztatáspolitikai ígéreteinek palettáján.
Az ördög persze a részletekben rejlik.

Mert mit is jelent pontosan az, hogy a magyar hiányszakma-felmérések listájának élén már sok éve a szakmunkások szerepelnek? Első pillantásra azt hihetnénk, ez felszólít bennünket a szakmunkásképzés bővítésére, szemben a gimnáziumi vagy a felsőfokú képzéssel.

Csakhogy a munkaerő-piaci igényeket kicsit jobban megismerve kiderül: a munkaadók túlnyomó többsége nem akármilyen szakmunkást keres, hanem olyan szakképzett munkavállalót, aki rugalmas, új technológiák és ismeretek elsajátítására folyamatosan képes, önállóan tud felelős döntéseket hozni, továbbá használható angol- és/vagy németnyelv-tudása van, azaz nyelvileg is képes megbirkózni a gyors változásokból adódó váratlan feladatokkal. Nos, az ilyen szakmunkások általában érettségizettek, miközben a magyar munkanélküliek és közfoglalkoztatottak táborában közel 70 százalékra tehető azoknak az aránya, akiknek nincs érettségijük (ráadásul többségük legfeljebb általános iskolai végzettséget szerzett).

Más szóval, a mai mintegy 200 ezer közfoglalkoztatottnak a zöme a normál munkaerőpiacon csak nagyon kis eséllyel jut álláshoz. Számukra lehetőséget általános képzési szintjük emelése jelentene, azt azonban jól tudjuk, hogy felnőttkorban, különösen az évtizedek előrehaladtával ez egyre nehezebben megoldható. Valójában a munkanélküliek és a közfoglalkoztatottak ma együttesen félmilliósra rúgó tábora csak igen kis mértékben csökkenhet, hiszen nálunk a pótlólagos munkaerőkereslet konjunkturálisan jó időkben is a képzett és rugalmas munkaerő iránt mutatkozik – akkor is, ha éppen szakmunkásokat vagy sofőröket keresnek formálisan. Arról nem is beszélve, hogy a kereslet és a kínálat földrajzi értelemben is feltűnően különbözik egymástól, a fizikai mobilitási korlátokat pedig a hazai munkaerő köztudomásúan nehezen tudja megugrani.

A munkaképes korú lakosság gyorsuló ütemű csökkenése aligha enyhít ezeken a gondokon, és további munkaerő-piaci részvételre ösztökélő szankcióktól sem várhat már sokat a kormány, hiszen az ebből adódó aktivitás feltűnően megnőtt az elmúlt években. Ha pedig munkaerő-piaci bevándorlással nem számolunk, akkor csak hosszú távon, az általános képzési rendszer javításától lehet pozitív irányú változásokat remélni. A szakmunkások munkaerő-piaci kilátásai tehát ígéretesek lehetnek, de ez csak a képzett és folyamatos tanulásra képes szakmunkásokra érvényes, akik jellemzően legalább érettségizettek.

VG-Páholy-tagok: Ablonczy Balázs, Bartha Attila, Bod Péter Ákos,
Hegedűs Miklós. Megjelenés minden szerdán.