Újratervezett kapitalizmus

A migrációs válság gyorsan változó kihívások elé állítja Európa döntéshozóit, akiknek láthatóan a mindennapi krízismenedzsmenten túl nem nagyon marad erejük a hosszú távú stratégiai tervezésre. Holott éppen most, ebben a rendkívüli helyzetben lenne égető szükség olyan kérdések megnyugtató megválaszolására például, hogy a 2008-as válság tapasztalatai alapján miként reformálható meg a jelenkori kapitalizmusmodell. Egészségesen működő, erős és „jó immunrendszerű” európai gazdaságok híján a migrációs hullámok beláthatatlan következményekkel járhatnak, mivel elszegényedő, szociális problémákkal küzdő és a társadalmi kohéziót nélkülöző országok integrációs kapacitása minimális. Ezért nem idejétmúlt – hanem éppen ellenkezőleg, a jelenlegi helyzetben kulcsfontosságú – az a nyugati vita, amely a kapitalizmus megújításának lehetséges irányairól szól.

A vitában kiemelkedik a Capital Institute regeneratív kapitalizmusról szóló tanulmánya, mivel magában foglal minden olyan erényt, amelyet a nyugatos gondolkodás képvisel. Az agytröszt igazgatója, John Fullerton által jegyzett írás nem kevesebbet tűz ki célul, mint a gazdasági rendszer teljes megújítását és a kapitalizmus újragondolását. A szerző – aki húsz éven keresztül vezető bankárként dolgozott a JPMorgannél – választ ad arra, hogy miképpen lehet egyesíteni egyetlen kapitalizmusmodellben a három legfontosabb prioritást: az emberek fizikai és pszichikai „jóllétét”, a környezeti fenntarthatóságot, illetve a gazdasági növekedést. Abban ugyanis konszenzus van a meghatározó nemzetközi szervezetek (a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és az OECD) között, hogy ezeket a múltban alkalmazott gazdaságpolitikákkal egyszerre nem lehet megvalósítani.

Fullerton kiindulópontja az, hogy a regeneratív kapitalizmus egyfajta globális gazdasági és kulturális keretrendszerként funkcionálhatna, amelyben le kell számolni a „ti” és a „mi” különbségtétellel, és tudatosítani kell, hogy az egyetlen határ a környezeti erőforrások szűkössége, amely viszont mindannyiunkra érvényes, kivétel nélkül. Így a gazdasági irányítás célja nem lehet más a kisvállalkozói szinttől egészen a nemzeti és nemzetközi gazdaságpolitikákig, mint a bolygó és a társadalmak egészségének megőrzése és javítása. Ennek elsődleges eszköze a minőségi emberi kapcsolatok kialakítása a társadalomban és a gazdaságban, amelyekben a versengésnél – a hagyományos megközelítésekkel szemben – az együttműködés sokkal fontosabb komponens. Éppen ennek felismerése teszi sikeressé azokat a nagyvállalatokat is, amelyek integrált ellátási láncokat működtetnek, miközben minden szereplő különbözik egymástól (hiszen speciális feladatot látnak el), ugyanakkor a vállalat stratégiai céljainak elérése érdekében hajlandóak kooperálni. A regeneratív kapitalizmus stratégiai célja pedig az ökológiailag fenntartható globális rendszer működtetése. Ebben pedig olyan „okos” cégekre van szükség, amelyek innovatívan, hálózatos módon működnek, és döntéseik során figyelembe veszik a tényt, hogy ők is e rendszer részei. Nemcsak a tulajdonosi körük rövid távú profitéhségére, hanem üzleti partnereiknek és vevőiknek az érdekeire is tekintettel vannak. Gondolkodásformálással és hatósági szabályozási vagy támogatási eszközökkel vonzóvá kell tenni továbbá a „tiszta” infrastruktúrába való beruházásokat, hiszen a megújuló energiaforrások hasznosítása olyan dinamikusan fejlődő terület, amely az eddigi tapasztalatok és a jövőbeni kilátások alapján jelentős profittal is kecsegtet.

A szemlélet azért is merőben eltérő a neoliberális vagy a keynesiánus gondolkodókétól, mert a gazdaságra „élő szervezetként” tekint, amelyben folyamatos cirkuláció figyelhető meg. Jelenleg ezt a fajta egyre gyorsuló „keringést” az internet és a közösségi médiaplatformok biztosítják azáltal, hogy forradalmasították az emberek közötti kommunikációt. A modern kori kapitalizmusban azonban megfigyelhető, hogy az információ és a pénz keringése „kórossá” vált. A neoliberalizmus a kezdeti elképzelésekkel szemben ugyanis egyáltalán nem a tökéletes verseny felé mozdította el a piacokat, hanem a dereguláció révén önmaga hívta életre azokat a pénzügyi központokat, amelyek a profitot és a megtakarításokat elszívják a periferikus helyzetben lévő szereplőktől. Így alakult ki az a berendezkedés, amelyben a gigantikus vállalatok „túl nagyok lettek a bukáshoz”, miközben a gazdaság alsóbb szintjein lévők a finanszírozási források szűkössége miatt egyáltalán nem képesek a növekedés útjára lépni. A regeneratív kapitalizmus nem tagadja a nagyvállalatok kiemelkedően fontos szerepét a piacgazdaság működtetésében, de elengedhetetlennek tartja, hogy a kkv-szektor, valamint a közösségi üzleti kezdeményezések dominálják a piacokat. A kapitalizmus egészséges „keringése” csak az innovatív „okos vállalkozások” és olyan kezdeményezések elterjesztésével garantálható, mint az értékalapú közösségi pénzügyi megoldásokat kínáló szervezetek, illetve a lokális és a regionális gazdaságot erősítő, tudatos vásárlói mozgalmak.

A regeneratív kapitalizmus koncepciója most még utópisztikusnak hathat, az ökológiai szemléletre és a 2008-as válság tanulságaira épülő alapelvei azonban aligha kérdőjelezhetők meg. Az is minden kétségen felül áll, hogy a modern kori kapitalizmus előremutató reformjához a természeti erőforrások szűkösségét figyelembe vevő gazdasági tervezés, a kooperáció és a lokális közösségi összetartás, vagyis a kohézió erősítése, valamint a szociálisan érzékeny és felelős gazdasági magatartás meghonosítása elengedhetetlenül hozzátartozik. Nem túlzás azt állítani, hogy mindannyiunk javára válna, ha a regeneratív kapitalizmusról szóló vita a migrációs válság „csatazajában” is nyitott fülekre találna.