Hegedűs Miklós: A rezsipolitika kérdőjelei

A kormány már keresheti a megfelelő megoldást a legutóbbi választások legfőbb csodafegyvereként bevetett rezsipolitika korrekciójához, amelyet az EU kér a kabinettől. Normális körülmények között ez nem igazán okozhat komolyabb fejtörést, hiszen pontosan megjelölték azokat a költségtételeket, amelyeket a rezsipolitikához kreált árszabályozásnál módosítani kell.

Csúfos politikai kudarc lenne azonban, hogy alig két évvel a nagy vívmányként és a nem ortodox gazdaságpolitika gyermekeként megszületett rezsicsökkentést szép csendben vissza kellene fordítani. Az EU változtatásra megjelölt tételei a szakma számára egyértelműen világosak, de a szélesebb közvélemény számára egyáltalán nem az, hogy a lakossági gáz- és villamosenergia-árainak politikai indíttatású, mintegy 25 százalékos csökkentése valójában a tényleges gazdasági feltételek megerőszakolása, a normális piaci működéssel ellentétes, és olyan „ajándék”, amely a kedvező fogadtatás ellenére is hosszabb távon éppen az érintettek érdekeit sérti leginkább.

Az EU által előírt változtatás miatti áremelés azért is tűnik politikailag vállalhatatlannak, mert a közvélemény is érzékelheti, hogy az elmúlt másfél évben az energiaszolgáltatások költségében meghatározó szerepet játszó energiahordozók világpiaci árai megfeleződtek. Statisztikák szerint az EU-átlagában a lakossági gázárak az utóbbi másfél évben 8-10 százalékkal estek. Miután a rezsipolitika nálunk megelőzte a későbbi világpiaci árcsökkenést, ebben az időszakban a hazai gázárak lényegében változatlanok maradtak.

A hazai eredményeket nem tanulság nélküli összevetni a piaci működést fenntartó hazai üzemanyagpiac áralakulásával. A rezsipolitika kényszere a hazai lakossági gázárakat egynegyedével mérsékelte, ugyanebben az időszakban a benzin fogyasztói ára 27-28 százalékkal csökkent. Ha figyelembe vesszük, hogy a benzin árának esését torzítja a literenkénti mintegy 120 forint körüli fix jövedelmi adó, akkor nálunk a piaci erők hatására a benzin ára közel 30 százalékkal lett alacsonyabb. A nagyjából ugyanazon globális hatásoknak kitett hazai gáz- és benzinárak a piaci folyamatok által mozgatott benzin esetében jobban követték a globális változásokat, mint a politikai akarattal csökkentett gázár.

A hazai lakossági gázár durván fele az EU-átlagnak, és csak a többé-kevésbé önellátó Romániában alacsonyabb, mint nálunk. Valószínűleg nem ortodox gazdaságpolitikai megközelítésre van szükség ennek a képtelen helyzetnek a megértéséhez. Különös tekintettel arra, hogy a gázbeszerzés importárai nálunk magasabbak, a forint–dollár-árfolyam a szomszédos országok valutájánál erőteljesebben értékelődött le, míg az import aránya az EU-átlagnak megfelelő.

Nem lehet kétséges, hogy az illetékesek határtalan kreativitása megtalálja az EU-követelmények formai teljesítéséhez szükséges megoldásokat anélkül, hogy változtatni kellene az árakat. De az is borítékolható, hogy a megszületendő „megoldás” tovább kuszálja az eddig is nehezen átlátható gazdasági viszonyokat, és az energiaszektor gazdálkodási követelményeit egyre inkább eltéríti a – mind a termelés, mind a fogyasztás valamennyi elemét érintő – valós teljesítménytől. A racionális gazdálkodás kiiktatása az energiaszektorból torzult, a hazai adottságoknak nem megfelelő struktúrákat hoz létre, másrészt erőteljesebben növelheti a meglévő súlyos versenyképességi hátrányokat. Az állami tulajdonlás kiterjesztését, a nonprofit jellegű gazdálkodás kierőszakolását is figyelembe véve a szektor kilátásai nem éppen reménykeltők.