A jegybank egyik vezetője nagyszabású tervekről számolt be a minap. Nagy Márton alelnök szerint az MNB a pesti tőzsde masszív felfuttatására készül, amivel a „tulajdonosi szerepvállalás együtt kell hogy járjon”.
Az olvasó első reakciója az ijedséggel vegyes hitetlenkedés: úristen, már megint! Az új elnök vezénylete alatt a jegybank – mint a mesebeli kis gömböc – három éve mindent lenyel, ami az útjába kerül. Először a PSZÁF-ot, majd a pénzforgalmat lebonyolító Girót, benne a Központi Hitelinformációs Rendszert működtető BISZ Rt.-vel, és most jön a tőzsde (hogy a műkincs- és ingatlanvásárlásokról, a közgazdasági oktatás megreformálását célzó százmilliárdos alapítványokról ne is beszéljünk).
Túl e hatalmas portfólió „salátajellegén” (amely egyaránt felvet törvényi és governance-kérdéseket), óhatatlanul felmerül az is, amit a szervezetelmélet vezetői „attention span”-nek neveznek. Arra gondolok, hogy a Matolcsy György MNB-elnök és vezetőtársai milyen mértékben képesek érdemben felügyelni ezeket az önmagukban is hatalmas és szerteágazó tevékenységeket.
Azaz, biztosítani az elkülönült szervezetekben folyó munka elvárható szakmai színvonalát, gondoskodni a szükségképpen jelentkező szakmai, szervezeti és anyagi érdekkonfliktusok kezeléséről és – ami talán a legfontosabb – a potenciálisan nagy veszteségekkel járó hibák elkerüléséről. Ha a közelmúlt brókerbotrányaira, elsősorban a Buda-Cash- és a Quaestor-ügyre gondolunk, akkor az aggodalom aligha alaptalan.
Ám tételezzük fel, hogy mégis az, mert az elnök és vezetőtársai – R. Thaler és C. Sunstein kiváló amerikai szerzők mulatságos metaforájával élve – okosak, mint Einstein, az emlékezetük, mint egy IBM Big Blue-é, az akaraterejük pedig olyan, mint Gandhié.
Ha így áll a helyzet, akkor valóban feltehető a kérdés, hogy jó-e nekünk, ha az MNB megkísérel életet lehelni az évek óta nem túl dinamikus és nem is túl fontos budapesti értéktőzsdébe. (Hely szűkében most ne foglalkozzunk azzal, hogy ez az állam feladata-e. Nyilván nem, de másfelől az is igaz, hogy egy lebénult piacon az állam – saját korlátainak tudatában – átmenetileg vállalhat ilyen és ehhez hasonló feladatokat.)
Egy jól működő piacgazdaságban fontos szerep juthat általában a tőkepiacoknak és ezek egyikeként a tőzsdének. Közepes és nagyobb vállalatok juthatnak szabályozott körülmények között fejlesztési forrásokhoz olcsóbban és a saját szempontjukból legalábbis alacsonyabb kockázatok mellett, mint ha bankhitelt vennének fel. A megtakarításokkal rendelkezők számára is érdekes lehet – különösen a mostani hiperalacsony kamatkörnyezetben –, hogy megtakarításaiknak egy részét magasabb hozamot ígérő eszközökbe fektessék (igaz, magasabb kockázat mellett). És az is igaz, hogy a szomszédunkban is vannak jó példák: elsősorban a lengyel és a román tőzsdét szokták említeni, mint amelyek hasznos szerepet töltenek be e két ország átlagosnál gyorsabb gazdasági növekedésében.
A gazdasági növekedés és a tőzsde működése közötti kapcsolat természete azonban igencsak összetett, egy dolog viszont biztos: nincs az a nagyszerű tőzsde, amely önmagában gazdasági fellendülést idézne elő. És ezzel meg is érkeztünk a dolog lényegéhez. Az ötlettel nem az a baj, hogy a magyar tőzsde egy kis gazdaságot szolgál ki (a lengyel gazdaság töredéke), ami szükségképpen korlátozza a kibocsátások várható számát, nagyságát és a várható másodpiaci forgalmat.
Ettől még a fenti pozitív externáliák értelmessé tehetik akár egy veszteséges tőzsde működtetését is. Elrettentő példák (Quaestor, BTel és társai) viszont valójában minden tőzsdén vannak. A baj – amit kül- és belföldi megfigyelők, piaci szereplők és szervezetek egybehangzóan állítanak, és amiről a hazai gazdaságpolitika egyetlen formálója (a jegybankot is közéjük értve) sem hajlandó tudomásul venni – az a gazdasági környezet kiszámíthatatlansága és átláthatatlansága. Ez az, ami még a válság elmúlta után is elriasztja a magyar és nem magyar befektetőket a befektetésektől, és ebből a szempontból mindegy, hogy a finanszírozás forrásaként a bankszektort vagy a tőzsdét veszik (illetve nem veszik) számba.
Az elmúlt években tanúi lehettünk annak, hogy a jegybank meglehetős kreativitást mutat (ha leszámítjuk a már említett kisgömböc-effektust) a monetáris politikai eszköztár kiterjesztésének terén. A növekedési hitelprogram (NHP), a devizahitelek kivezetése, az önfinanszírozás, a bankok hosszabb lejáratok felé terelése és most a tőzsde revitalizálása mind jó gondolatok, és amennyire ez megítélhető, a végrehajtással sem voltak eddig technikai értelemben különösebb problémák.
Nagyon valószínű például, hogy az NHP nélkül még nagyobb mértékű lenne a vállalati hitelállomány visszaesése, és az sem kétséges, hogy a külső sérülékenység csökkenése is fontos előfeltétele a befektetői bizalom visszatérésének. Az ezek érdekében elvállalt költségek és kockázatok értelmesnek tűnnek. Ám mindez kevés, ha a „big picture” terén nincs előrelépés. Akkor a mégoly kreatív megoldások is – amilyen a tőzsde „életre galvanizálása” is – legfeljebb erőltetett helyben járást eredményeznek.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.