Kínai válságjelek

Kínában búcsút intenek az egykepolitikának, amely nagyjából 35 éven át volt érvényben. Ez meghatározta – időnként kicsit torzította – a kínai társadalom alakulását. Ennyi idő alatt épp felnőtt egy generáció, amely rövidesen dönthet úgy is, hogy több gyermeket vállal. Az mégsem valószínű, hogy a közeli jövőben családok tömegei fognak így dönteni.

Sok minden történt Kínában három és fél évtized alatt. Az iparosodás, a modernizáció, a városiasodás mind abba az irányba hatottak, ahova például annak idején Japánban, Dél-Koreában vagy akár az Egyesült Államokban is: csökkenő születésszám és elöregedő társadalom. Ha nincs az egykepolitika, Kínában előbb-utóbb jó eséllyel ugyanúgy lezajlott volna ez a folyamat, amely – legalábbis záros határidőn belül – kormányzati „parancsra” sem lesz visszafordítható.

A csökkenő munkaképes korú népesség azonban nem az egyetlen kihívás, amellyel ma Kínának szembe kell néznie: a válságjelek megszaporodtak az utóbbi időszakban, és a gazdasági növekedés lassul. A Kínában zajló folyamatok nem újak. A jelenlegi helyzet a harmincöt éven át tartó zavartalan(nak tűnő) növekedés következménye is, ha úgy tetszik, ára. Amikor Kína 1979-ben új gazdasági pályára állt, olyan modernizációs folyamatot indított be, amely szinte példa nélküli a világtörténelemben.

Az ország 35 éven át átlagosan 10 százalékos növekedést produkált, az életszínvonal hétévente megduplázódott, hatszázmillió embert emeltek ki a szegénységből, az ország gyakorlatilag minden téren átalakult. Vagyis azt, amit mások évszázadok alatt értek el, Kína elérte pár évtized alatt.
A növekedés gyakorlatilag végig beruházásvezérelt volt, csak ezt az első időszakban kiegészítette és támogatta az export szerepe, amely ma már nem igazán járul hozzá a növekedéshez. Napjainkban a belső fogyasztás és a szolgáltatásszektor hivatott átvenni Kína gazdasági motorjának szerepét. A lakossági fogyasztás ugyan növekszik, de a GDP alig 40 százalékát adta tavaly Kínában, míg ugyanez az Egyesült Államokban 70, Indiában pedig 60 százalék.

A kínai beruházásvezérelt modell fő problémája az, hogy mindig is az infrastruktúra-bővítést célozta. Míg eleinte az infrastrukturális jellegű befektetésekre valóban szükség is volt (új otthonokat, utakat, vasutakat, gyárakat kellett építeni, az ehhez szükséges alapanyagokat megtermelni), addig ma üresen álló szellemvárosok és óriási kapacitásfeleslegek jelzik a stratégia elavultságát.

A 10 százalékos gazdasági növekedési ütemhez hozzá lehet szokni, de túl optimistává válik az ember, éljen bárhol a világon. Ha tartósan ilyen ütemben nő egy gazdaság, belefér egy-két baki, néhány vissza nem fizetett hitel, pár sikertelen, nem megtérülő beruházás. Egy lassuló gazdaság esetében – 7 százalékos vagy akár annál is alacsonyabb növekedési ütemnél – azonban ez már nem marad következmények nélkül.

A fordulópont Kínában a 2009-es esztendő volt. Akkor a válság az egész világon éreztette hatását, Kína nem omlott össze. A kínai vezetés ugyanis olyan válságkezelő csomaggal reagált a problémákra, melyek nemcsak megóvták a recessziótól az országot, de még növekedést is indukáltak. Az akkori intézkedések azonban nem elkerülték, csak kitolták a recessziót. A vezetés ugyanis ismét a már megszokott eszközhöz nyúlt: kinyitotta pénzcsapot, serkentette a hitelezést, gerjesztette a beruházást akkor és ott is, amikor és ahol arra már nem feltétlenül lett volna szükség. Az eredmény: még több hitel, még nagyobb adósság. A kínai adósság GDP-hez viszonyított mértéke ma már jóval 200 százalék felett jár. Ennek kezelése még stabil 10 százalékos növekedési szint mellett is kihívás, de Kínában most a 7 százalék sincs betonba öntve.

Azon problémák, melyek a válságkezelés eredményeként ma Kína előtt állnak – mint az ingatlanpiaci lufi, a tőzsdebuborék, a rossz hitelek, a többletkapacitás a főbb iparágakban és a tőkekiáramlás veszélye –, külön-külön is jelentősek, együttes jelenlétük azonban igen bonyolult feladat elé állítja a kínai vezetést. Mindezek mellé jön a környezetszennyezés, a jövedelemegyenlőtlenségek, a regionális különbségek vagy a hatalmas belső migráció.

Kínának a kihívások kezelésére folytatnia kell a már megkezdett strukturális átalakulást, és saját társadalma megnyugtatásán kell munkálkodnia. Az országra nem jellemző a hirtelen pálfordulás, nem változtatnak irányt, nem dobják el az eddigi stratégiákat, csak a hangsúlyokon változtatnak. Hogy Kína milyen célokat tűz ki a most készülő tizenharmadik ötéves tervben – bár a tervezés már zajlik –, az csak jövő tavasszal derül ki.

A kiszivárgott információk szerint azonban a növekedési kilátásokat várhatóan kis mértékben, 6,5 százalék körüli szintre mérséklik, miközben a piac szerepének továbbra is nagyobb befolyást terveznek szánni, ezzel párhuzamosan csökkentve az állami beavatkozás mértékét. A távlati cél pedig továbbra is a szerény jólét, azaz a „mérsékelten virágzó társadalom”.
Kína sok kihívással néz szembe, súlyosságuk azonban az információhiányból eredően nehezen megbecsülhető, a komplex megoldás, „gyógyír” mikéntje egyelőre nem ismert.

Kínát nyugati ismeretekből és tapasztalatokból kiindulva értelmezni nagyon nehéz, temetni pedig még igen korai. Az ország időről időre bizonyítja, hogy képes a megújulásra, átalakulásra, de minden esetben saját módszereivel, saját ütemében. A jelenlegi gazdasági helyzet ugyan kiélezett, de ha valakinek van esélye felülkerekedni rajta, az talán éppen Kína. Az elmúlt évtizedekben az ország nem csupán ingatlanokba és infrastruktúrába fektetett be, hanem humántőkébe is, ez pedig talán ad némi okot az optimizmusra.