Visszaesők

Van olyan, hogy késő már tolni az élénkítőket. Ha az ember maratont fut, sok mindenre fel van készülve – legalábbis azt hiszi, hogy kevés dologgal lehet meglepni. Aztán jön egy nem is annyira erős emelkedő, valahol harminc kilométernél, és az addig ütemes mozgás groteszk mozdulatsorrá változik. Ez a büszkeségét őrző versenyző számára belülről még futásnak tűnik, ám a külső szemnek inkább sétához hasonlít. Jöhet utána a sima terep vagy akár lejtő, de ilyenkor már mindegy. A végső csapást ezek után azok a sporttársak adják, akik nem is annyira gyors, de kitartóan egyenletes tempóval méterről méterre jönnek fel, közelítenek, behoznak, majd távolodnak. Egyre jobban. Behozhatatlanul.

Magyarország mellett most Lengyelország húzott el, és Románia kezd felzárkózni rá. Az egy főre jutó GDP-t szemlélve Szlovákia már rég otthagyott minket, pedig 2005-ben a régióban a csehek mögött még mindig másodikok voltunk. Aztán ott jött az egykulcsos adó meg néhány kemény reform, és Szlovákia 2006-ban elkezdett begyorsulni, majd 2007-ben elhúzott Magyarország mellett. Lengyelország valamikor 2013 végén hagyott le bennünket, és bár tavaly úgy tűnt, esetleg képesek lehetünk felvenni a ritmust, tartani az ütemet, ma már azonban látszik: a távolság csak növekedni fog.

Magyarország tavaly még azzal dicsekedett, hogy a növekedését tekintve éllovas az EU-ban és a térségben is, ám mára a lendület kifulladt: a régiós elsőség a múlté, a bővülést pedig a hanyatló Nyugat támogatja leginkább. Ha nincsenek uniós források, akkor a növekedés a mai 2,3 százalékosnak is csak töredéke volna. Ha a monetáris politikának nem ad óriási mozgásteret a nyugati államok jegybankjainak kényszerű élénkítő politikája (vagyis: ha nem lehetne rekordalacsony a különféle programokkal még lejjebb vitt effektív kamatláb), akkor meg ez a töredék se volna – feltéve, ha elfogadjuk az MNB azon állítását, hogy csak ők legalább egy százalékot adtak hozzá a bővüléshez.

Az az állítás azonban, hogy az MNB és az EU nélkül Magyarország recesszióban volna, éppoly félrevezető, mint azt mondani, hogy a mezőgazdaság teljesítményét nem szemlélve 3 százalék lenne a növekedés (miként azt a nemzetgazdasági tárca megfogalmazta korábban). Lehet apró darabokra szedni a növekedési számot, és úgy újra összerakni egyes részeit, hogy azok éppen a kívánt eredményt hozzák ki, de a végén csak ugyanazt a gazdaságot írjuk le. A kettősséget, amely nyugatra és keletre, nagyokra és kicsikre, exportőrökre és itthon küszködőkre, nyertesekre és vesztesekre szakítja szét az országot.

Tudjuk jól: a verseny nem a pályán dől el, hanem a felkészüléskor. Magyarország pedig nem készült fel jól – annak ellenére sem, hogy ezúttal az alapozás tökéletesnek látszik. A rendszerváltás óta nem először esünk vissza ugyanabba a gödörbe, pedig most úgy nézett ki, hogy minden más lesz. A kormányzat minden tekintetben sikeresen állította helyre a pénzügyi egyensúlyt. Az alacsony hiány mellé folyamatosan csökkenti a devizaadósságot, és óriási áldozatok árán mérsékli a külső kitettséget.

Fontos megjegyzés: ezeket az áldozatokat nem a kormányzat hozta meg (a bankok mellett az árfolyamveszteséget végleg elkönyvelő hitelfelvevők állnak a vesztesek oldalán). A probléma pedig itt van: az egyensúly ára ugyanis a folyamatosan növekvő, terjeszkedő költségvetés, a magas, szinte évről évre emelkedő adóteher volt, amely ráadásul nemcsak mértékével, de szerkezetével is visszafogta a beruházásokat. A növekedést megalapozó magánberuházások hiányát az állam pótolta, de olyan uniós (és saját) fejlesztésekkel, amelyeknek nem volt multiplikatív hatásuk. Ezeknek a – ha szerencsénk van, átmeneti – kiesését időlegesen pótolta ugyan az elmúlt évben a fogyasztás növekedése, de ez is egyszeri löket: az online pénztárgépek fehérítő hatása lassan beépül a bázisba, ahogyan szépen felszívódnak a banki elszámolás többletjövedelmei is.

A magyar növekedés törékeny marad, egy-két beruházástól, az uniós pénzektől, a bázishatástól és a jó időtől függ minden ezután is. Ha jön egy emelkedő, akkor lassítunk, a lejtőn meg gyorsítunk. Visz előre a láb, még megvan a kitartás, valamikor célba is érünk, de csak később. Nincs meg az igazi erő.