A klímavédelem elsöpörheti a régi erőműveket

A mostanitól alapjaiban eltérő energiatermelési módokra kell átállnia a világnak ahhoz, hogy jelentősen csökkenjen az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátása. Igaz, más, hasonlóan fontos utak is vezetnek az ENSZ Párizs mellett tartott éghajlatvédelmi csúcstalálkozóján született megállapodás teljesítéséhez – az energiahatékonyság javítása és az energiával való, közvetlen takarékoskodás –, de e három út egymással szorosan összefügg.

Bár már rendelkezésre állnak a klímavédelmet szolgáló energiatermelő technikák, de ezeknek a következő években még fejlődniük és olcsóbbodniuk is kell. A megújulók közül ÜHG-kibocsátás nélkül vethetők be a nap, a szél és a víz energiáját hasznosító berendezések, de kibocsátás nélküliek az atomerőművek is, és viszonylag kíméletesek a természettel a kék energiát, azaz a gázt égető erőművek is. A biomassza hasznosítása már kevésbé környezetkímélő, az olaj és a szén viszont már feketelistás.

Az előbbiek alapján egyszerűnek tűnik, hogyan kellene átrendeződnie a globális erőművi mixnek, de az odavezető úton sok a buktató. Gond lehet a költségekkel, a biztonsággal, az előtérbe helyezendő technológiák fogyatékosságaival és azzal a hatalmas piaci átrendeződéssel is, amely összességében a fosszilis energiahordozók termelőinek és forgalmazóinak a rovására menne végbe.

Az üdvözítő megoldásnak kikiáltott szél- és naperőművek például időjárásfüggők. Ahhoz, hogy az energiaellátás ezekre támaszkodva is folyamatos legyen, meg kell találni a kiegyenlítés környezetkímélő módját. Az akkumulátortechnika viszont még nem elég fejlett, ha pedig fosszilis alapú erőművek segítenek be a zöldlétesítményeknek, akkor ÜHG-k kerülnek a levegőbe. A szivattyús-tározós erőmű bevetésekor felmerül a környezetrombolás (talán tévesen felvetett) kérdése, ráadásul erre nem is mindenütt alkalmasak a domborzati, környezeti viszonyok. Ahogyan összességében magához a szél- vagy a napenergia hasznosításához sem. Ezért az áramot majd az eddiginél jóval nagyobb távolságokra kellhet elszállítani, a mostaninál természetesen jóval nagyobb veszteségek mellett.

Ráadásul a nap és a szél energiáját hasznosító berendezések teljes üzeme ma rövidebbnek ígérkezik annál, mint amennyi idő alatt a beruházás megtérül, legalábbis a mai árak mellett. A vízerőművek használatakor is aggódhatunk a környezet károsítása miatt, bár a károk elenyészőek a klímaváltozás mindent elsöprő következményeihez képest.

Az atomerőmű szép csendben elzümmög magában, és megbízhatóan is termel. Az atommal szemben a kis valószínűséggel, ám annál durvább következményekkel járó esetleges üzemzavarok, balesetek ébreszthetnek bizalmatlanságot. Nem véletlen, hogy az egész ország már akkor is felkapja a fejét, ha csak néhány nappal tovább tart egy-egy paksi blokk szokásos karbantartása. Soha be nem fejeződő fáradozás (és költség) a nukleáris biztonság növelése.

A klímavédelem szempontjából az áramtermeléssel járó, közvetlen ÜHG-kibocsátásnál többet mond, hogy mekkorák az adott technológiák teljes termelési ciklusra – az erőmű létesítése, működése, leszerelése – vetített negatív hatásai. E szerint a legkedvezőbbek a vízerőművek mutatói, majd az atomerőműveké, utánuk pedig a szélerőművek és a koncentrált napenergiás villamosenergia-termelési módok következnek az ENSZ-hez tartozó Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tanulmánya szerint.

A pénz persze majd nem abba az áramtermelő módba megy, amelyik az előbbiek alapján legkevésbé károsítja a klímát, hanem abba, amelyben a legbiztonságosabban és a legtöbbet fial. Nagy tehát a kormányok felelőssége, hogy szabályozási és ösztönzési eszközeikkel mely energiatermelő módokat teszik vonzóvá a beruházók előtt. Ha az országok vezetői jól, azaz a klímacsúcson tett vállalásaik szerint teszik a dolgukat, akkor már egy évtized múlva is nagyon más világban élünk, mint most: napjaink olaj- és szénóriásai addigra meggyengülhetnek, átadhatják helyüket az új technológiák képviselőinek. Hacsak nem változtatják meg saját profiljukat azért, hogy túlélhessenek.