A magyar modell éve

Miközben a magyar politikai életet látványos konfliktusok, időnként botrányok jellemezték idén, a magyar gazdaság folyamatai a várakozásoknak megfelelően alakultak. Joggal érezhetjük úgy, hogy a politika izgalmas, a gazdaság világa viszont inkább unalmas. Ez persze nem feltétlenül baj – a vállalkozók zöme boldogan lemondana a politikai izgalmakról. Sőt azt sem jelenti ez, hogy eltűntek volna a gazdasági szereplők életéből azok a bizonytalanságok, amelyek a korábbi években nehezítették a kiszámítható gazdálkodást. Fennmaradt az ágazati különadók rendszere és a kormányzati döntéshozók tulajdonjogokhoz való sajátos viszonya, általában a magyar kormányzatnak a gazdaság folyamataiba történő magas – az európai átlagnál érzékelhetően nagyobb – beavatkozási hajlandósága. Az újdonság inkább az, hogy konszolidálódni látszik a magyar kapitalizmus sajátos modellje: tudható, hogy melyek azok az ágazatok, ahol viszonylag biztonságos, az üzleti partnerekkel barátságos a szabályozás és általában a gazdaságpolitika, de az is eléggé egyértelmű, hogy mely területeken valószínű a szokásos nyugati piacgazdasági normáktól eltérő kormányzati magatartás. Mára mintha mindenki megtanulta volna, mire is számíthat ebben a magyar modellben: nemigen kell tartaniuk ellenséges kormányzati lépésektől a feldolgozóipar preferált ágazataiban működő cégeknek, míg az energia, a kiskereskedelem, a pénzügyi szektor és általában az üzleti szolgáltató ágazatok vállalkozásai tisztában lehetnek azzal, hogy folyamatosan számolniuk kell politikai eredetű gazdálkodási bizonytalansággal.

Gazdaságpolitikai értelemben nem történt érdemi változás a legutóbbi választások óta, és ennek fontos oka, hogy ez a magyar modell, legalábbis egyelőre, pénzügyileg fenntarthatónak bizonyult. Korábban a gazdaságpolitika kritikus pontjának az államháztartás folyamatai számítottak: a magas államadósság és a jelentős hiány időről időre drasztikus kiigazításokat tett szükségessé. A mostani időszakban ugyanakkor az államháztartás makropénzügyi stabilitása fontos alapérték lett: enyhén csökkenő pályán van a GDP 75 százaléka körül alakuló államadósság, és 2-2,5 százalék körül mozog az államháztartási hiány. Nem kétséges, hogy a stabilitást nagymértékben segítik az uniós alapokból érkező források, és a magyar kormány – különösen más új tagországokkal való összevetésben – viszonylag jól teljesít az EU-források lehívásában.

Szakmai kritika persze joggal fogalmazható meg egy olyan beruházási politikával kapcsolatban, amely az állami beruházásokat szinte egy az egyben az uniós pénzek felhasználhatóságához igazítja, hiszen az EU forráselosztási logikája inkább az élenjáró, innovatív gazdaságok fejlesztési igényeihez igazodik. A magyar kormány egyelőre adós egy olyan fejlesztési politikával, amelyben az uniós lehetőségeket a hazai fejlesztési forrásokból megvalósítható beruházások hatékonyan egészítik ki.

De a beruházásokkal nem is itt van a legfőbb baj – hanem a vállalati szektorban. Friss tőke idén szinte nem érkezett az országba. Nem kétséges, hogy ennek oka a politikai eredetű üzleti kockázat, és úgy tűnik, hogy a még a kedvezményezett feldolgozóipari ágazatokban működő cégek is visszafogják beruházásaikat. Pedig továbbra is a feldolgozóipar a növekedés motorja, bár számos jel utal arra, hogy a kormányzati politikában az üzleti szolgáltató ágazatok közül kedvezményezett turisztikai ágazat is erős növekedést produkál. Ezzel együtt is világos: a magyar modell növekedési potenciáljában gyengébb, mint a többi visegrádi ország nyugatosabb kapitalizmusa.