Az útkeresés keservei

Bár nincs emberfia, aki meg tudná határozni, hogy pontosan mit is jelent a kormányzatunk által hirdetett unortodox gazdaságpolitika, de egyre inkább az a kép rajzolódik ki, hogy a piacgazdaság pozitív felhajtóerői határozottan gyengülnek, miközben az erőteljesebbé váló állami „mindenhatóság” szokásos negatív hatásai felszínre törnek. A gazdaságpolitika sikeresen ötvözi a verseny kiiktatásából fakadó kedvezőtlen hatásokat és a rövid távú politikai célokkal átszőtt állami beavatkozásokat.

Nem zárható ki egy olyan ötvözete a piacgazdaságnak és az állami szerepvállalásnak, amely a gyorsan változó globális technikai, politikai és gazdasági viszonyoknak jobban megfelelve segíti egy ország felzárkózását. De az útkeresés a környező országokhoz képest Magyarország számára leszakadást hozott azzal együtt is, hogy a tavalyi 3,7 és az idei 2,7 százalékhoz közeli növekedés uniós összevetésben tiszteletre méltó.
Történelmi rálátás hiánya miatt elsietett lenne a hazai nem ortodox gazdaságpolitikáról végleges véleményt mondani, de azt bizonyossággal állíthatjuk, hogy Magyarország külső megítélésén már eddig is nehezen gyógyítható sebeket ejtett. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy az országok hitelképességét minősítő intézmények továbbra is a bóvli, befektetésre nem javasolt kategóriában tartják Magyarországot. Sokan úgy gondolják, hogy – függetlenül a várt, de végül elmaradt felminősítéstől – a nemzetközi befektetők a gyakorlatban már felértékelték gazdaságunkat. E véleményeket cáfolni látszik a rendkívül alacsony szintre esett külföldi tőkebeáramlás, sőt a megfigyelhető és erősödő tőkekiáramlás.

A nemzetközi bizalmatlanság azzal kapcsolatos, hogy a gazdaság állapotát, fejlődőképességét meghatározó mutatókat – növekedési ütem, adósságállomány, költségvetési hiány – olyan módon és eszközökkel sikerült javítani, amelyek egyrészt a romló versenyképességünket nem fordították az ellenkezőjére, másrészt a rövid távú mutatók javulásával párhuzamosan az egyes területek terheinek átrendezése makroszinten „a döglött lóval” kapcsolatos hatásokra hajaz.

A mintegy 3 ezer milliárdos nyugdíjvagyon államosítása, az oktatás és az egészségügy súlyának szisztematikus csökkentése hosszabb távon negatív hatással lesz a növekedésre. A bankrendszer és más területek különadója a költségvetés egyensúlyát 1,5-2 százalékponttal javította, de a hitelezés leállása a növekedési potenciál határozott gyengülését hozta. Ráadásul a banki hitelezés helyébe az MNB által gründolt növekedési hitelprogramok csak gyengén szolgálják a gazdaság versenyképességének erősödését. A magas tavalyi és idei növekedést elsősorban nem a program, hanem a korábbi autóipari beruházások és az EU-források adták.

A látszat és a valóság eltérései magyarázzák azt a bizalmatlanságot, amely a magyar gazdaság eddigi fejlődésének megítélésével kapcsolatos. A bizalmatlanság jogosságát igazolja, hogy a következő évekre a prognózisok nagy része a növekedési dinamikák csökkenését valószínűsíti. A több ezermilliárdos EU-fejlesztési támogatások csak a felhasználás időszakában járultak hozzá a GDP bővüléséhez, növekedési potenciálunkat lényegében érintetlenül hagyták. (Szerencse, hogy támogatásokról és nem hitelekről van szó.)

Gazdaságpolitikánk valójában már nem a piacgazdaság működési zavarainak korrigálását célozza, hanem annak helyettesítését. A probléma csak az, hogy szűkebb környezetünkben (az EU-ban) és a globális piacokon más a logika, nem csodálkozhatunk, ha bizalmatlanok. A bizalmatlanság tartós fennmaradása – esetleges további erősödése – egy erőteljesen nyitott gazdaságnak semmi jót nem ígér.