Bod Péter Ákos: Befektetés a jövőbe

Az év harmadik negyedévében visszaesett a nemzetgazdasági beruházások volumene. A KSH gyorsjelentése hozzáteszi, hogy az előző esztendő kiugróan nagy mértékéhez képest következett be a 3,4 százalékos mérséklődés. Ez valóban így van, nyugtalanságra nincsen ok. Persze az egy évvel korábbi jelentésben utalhattak volna arra, hogy a 2014-es kiugró adatot pedig az azt megelőző évek gyenge teljesítményéhez mérten kell sikernek elkönyvelni. Ám ez általános ügy: amit 2015-ben egy sor makrogazdasági adat mutat, az jórészt korrekció, visszatérés a szokásos mederbe. A tavalyi év választási évként meg néhány más egyedi tényező miatt rendkívüli esztendő lett. Az egyedi tényezők megismétlődésére pedig nem vehetünk mérget.

Más kérdés, hogy ildomos-e Európát megszégyenítő gazdasági növekedésünket hangoztató kormánypropagandát finanszírozni az adófizetők pénzéből két negyedév adatai alapján, amikor az érdemi növekedési teljesítmény többéves, akár évtizedes távon ítélhető csak meg. Ilyen időhorizonton a magyar politikának nincs alapja másokat oktatni gazdasági teljesítmény dolgában. Egy főre jutó gazdasági teljesítményünk a rendszerváltozás első évtizedében a térségben ezüstérmes volt, mára minden visegrádi ország előttünk jár. Lakossági fogyasztásunk még mindig nem érte el a 2008-as válság előtti (nem túl magas) szintet. A beruházásokat illetően: a mai magyar volumen jóval a 2005-ös érték alatt áll.

Bármennyire várható is volt a negyedéves beruházási adat előjele, mára felforrósodtak a szakmai viták. Az idei, immár tizedik Pénzügyi Csúcstalálkozó előadói is visszatérően kommentálták a jelen és a közelmúlt beruházási folyamatait. Okkal, hiszen beruházási aktivitás nélkül nemcsak fejlődés, de szinttartás sem képzelhető el. A helyzet viszont az, hogy a válságot követő évek során felhalmozási rátánk szerény maradt, lényegében megrekedt a német szinten; ám nálunk az ipari, infrastrukturális, kommunális és lakossági állóeszköz-állomány messze van a német fejlettségi szinttől. E téren nyilvánvalóan komoly halasztások történtek Magyarországon.

Az ingatlanpiac idei nekilódulása mutatja, hogy az elhalasztott kereslet milyen erővel tud megjelenni többéves késlekedés után. A közösségi beruházások tavalyi megugrása pedig az uniós pénzek gyorsított lehívásának tudható be. Ezzel szemben a versenyszektor tartósan gyenge beruházási adatai mögött más logika található: az üzleté. Invesztálni akkor is kellhet, ha nem lát bővülő piacot maga előtt a cég, hacsak nem akar kisodródni a piacról. Ám a terjeszkedési szándék az, aminek a megléte szükséges ahhoz, hogy a cég vállalja a nagyobb beruházások költségeit és kockázatait.

Tanulságos e vonatkozásban a térségben működő német tulajdonú vállalatok körében végzett felmérés. Arra a hipotetikus kérdésre, hogy még egyszer az adott országot választanák-e befektetésük helyszínéül, nálunk – megkönnyebbülésemre – 71 százalék válaszolt igenlően, vagyis 29 százalékot tesznek ki azok, akik nem látnak kellő perspektívát nálunk. Ám ezzel a térség két tucat piaca közül csak Koszovónál és Albániánál állunk jobban, a többi országban elkötelezettebbek a német cégek.

Gondjaik ismerősek: a bürokrácia, a jogrend ingatagsága, a gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága, a közbeszerzések módja, a korrupció. Pedig a válaszadók között van több olyan (a termelő ágazatban), amely nagyvonalú állami támogatást kap. Másokat azonban a szelektív adók, a kegyúri engedélyek, az egy hétvégén kiöltött jogszabályok óvatosságra intenek. A kormányzati döntéshozók bizonyára nem számoltak egy összefüggéssel: a túl jól menő ágazatra, a nem elég barátságosnak ítélt cégre kirótt állami adóteher nemcsak az érintettek fejlesztési kedvét és képességét veti vissza. A hírek másokhoz is eljutnak.