Rendszerszintű útlezárások

Intézményesülni látszanak a visszaélések az uniós pénzek felhasználásában egy friss kutatás szerint. Ez talán nem meglepő a laikusoknak sem, viszont érdekes a jelenség természete: a fejlesztési alapok korábban példátlan forrásbőséget teremtettek, aminek következtében a résztvevők közös érdeke, hogy a projektek minél drágábban valósuljanak meg. A hatékony felhasználás nem másodlagos, hanem kifejezetten ellentétes ezen érdekekkel. A források működési mechanizmusában kódoltak az anomáliák, így válik a korrupciós kockázat rendszerszintűvé.

Számomra ez összecseng egy hétköznapi témával, amely első látásra nincs közvetlen kapcsolatban a fentiekkel. Konkrétan a Budapesten és környékén véget nem érő infrastrukturális felújításokkal, amelyek nyomán az állandósult forgalomkorlátozások már a szabad mozgáshoz való jog határait feszegetik. Nemrég fővárosunkat, Európa egyik logisztikai csomópontját átszelő öt autópályából egyidejűleg négyet hónapokra lezártak részlegesen az elválasztó sávok felújítása okán, párhuzamosan a budaörsi bevezető rekonstrukciójával. Nehéz erre szakmai indokot találni, meglévő gyorsforgalmi úthálózatunk állapota, szemben az alsóbbrendű utakkal, koránál fogva is jellemzően európai szintű, a posztszocialista országok többségét veri, autópályáinkon az ellenkező sávba áttérésből fakadó balestek száma csekély. Említhető a Budapest–Esztergom vasútvonal 44 milliárd forintos felújítása, amely a hírek szerint öt perc menetidő-megtakarítást hozott, százezrek életét megkeserítve éveken át. Hasonló a belváros folyamatos újratérkövezése is. Lehetne folytatni.

Vannak közérthetőbb példák is a probléma érzékeltetésére a százmilliós játszótértől a negyvencentis kilátóig. Bár az ilyen beruházások, ha nem segítik is a helyi közösség mindennapjait, legalább nem akadályozzák. Racionalizálásuk közös: ha eltűnik is a pénz egy része, még mindig jobb az országnak, mint ha le sem sikerül hívni (nettó haszon). Bár ez formálisan sem igaz, ha költség a piaci árat kétharmaddal meghaladja, de tegyük fel, hogy nemzetgazdasági szinten a túlárazás ennél azért alacsonyabb.
Igaz-e azonban a nettó haszon tétele akkor is, ha egy ország gazdasági erőközpontja folyamatos munkaterület, akadályozva napi működését, rombolva a helyiek életminőségét, több ezer kilométer dugót, százezernyi elvesztegetett órát okozva?

E negatív hatások mérésére már régóta képes a közgazdaságtan. Az építési projektek jelentős része ördögi kört alkotva újratermelődik, az ember úgy érzi, teljes aktív dolgozói életkorszaka egy véget nem érő útfeltúrás és dugó. Ami rosszabb esetben újabb terheket hozhat. Ha Budapesten bevezetik a dugódíjat, arra hivatkozva, hogy a 4-es metró uniós forrásait ne kelljen visszafizetni, borítékolható a díjfizetők és a metrót igénybe vevők száma közötti nagyságrendbeli különbség és minimális átfedés, ami önmagában sérti a méltányos közteherviselés jogelvét. Továbbá a Kelet-Európában egyedülálló díjtípus legfejlettebb régiónk versenyképességét is közvetlenül rontaná.

Bár makroszinten a mérleg nyilván pozitív, le kellene számolni azzal a sematikus megközelítéssel, hogy minden lehívott euró csak és kizárólag előnyünkre válik. Kutatni kellene, hogy gazdasági vagy társadalmi szempontból nem károsak-e bizonyos ciklikusan ismétlődő, ugyanazon mintát követő beruházástípusok a közszférában. Korábban a tisztán állami források szűkössége nyújtott bizonyos költségvetési gátat a teljesen öncélú beruházásokkal szemben, az uniós rendszert viszont saját tehetetlenségi ereje hajtja. Logikája az, hogy amit nem költünk el, elvész, ami nemhogy nem ösztönözi tisztulásra, inkább tovább korrumpálja az eliteket.

A felelősség kérdését azonban hajlamosak vagyunk kissé egyoldalúan kezelni. Nehéz elképzelni, hogy külső kényszer nélkül bármilyen közhatalmi rendszer önmagától megváltozzon ilyen pénztömeg beáramlása mellett. Így az uniós szerveknek is komoly feladatuk van a forráselosztás gyökeres átalakítása terén és a szükséges politikai akarat katalizálásában. Paradox módon ebben segíthet a szabályok enyhítése: nagyobb tagállami mozgástér a fejlesztési részirányok kiválasztásában, megfelelő kontroll mellett flexibilisebb átcsoportosíthatóság ciklusokon belül és kívül. Ez ésszerűbb pályázati kultúrát eredményezhet, míg a túlerőltetett programozás nagyszámú formailag megfelelő, de felesleges projektet generál. Kívánatos viszont szigorúbb, de hatékonyabb költség-haszon elemzési és előszűrési módszerek bevetése. A nemzeti szuverenitást megőrizve, részben közösségi forrásból, létrehozandók azonos elveken működő helyi monitoringszervek a támogatások ellenőrzésére, az uniós szervek iránti konzultációs kötelezettséggel.

Megfontolandó olyan csatornák intézménye­sí­tése, amelyeken keresztül a helyi lakosság szélesebb körben nyilváníthat véleményt olyan tervekről, amelyek kivitelezése mindennapi életét hátrányosan érinti, míg gyakorlati haszna a többség számára megkérdőjelezhető. Ilyen Svájc kiterjedt helyi népszavazási gyakorlata. Hasonló minta itthon is elképzelhető lenne, a részvétel fokozása érdekében elektronikusan is lehetővé téve helyi ügyek véleményezését, a szavazást nem csak egy vasárnapra szűkítve. A kormányzati ügyfélkapu-hálózat jó alap lehet. Mindezek növelnék a közkiadások legitimációját, és kontrollt is képezhetnének fölöttük. Pozitív hazai példaként említhető a Normafa rekonstrukciójáról tartott kerületi népszavazás. Vajon megszavazta volna Budapest a 4-es metrót, ha előrebocsátják, hogy 500 milliárdba kerül, nyolc évig tart, és dugódíj lesz a vége?

Elgondolkodtató, hogy az EU-források jelenlegi mechanizmusa nem inkább egy dél-amerikai típusú vadkapitalizmus felé tájolja az országot a nyugati piacgazdaság helyett? Lehet és kell is a hazai korrupciót ostorozni, de vegyük észre, hogy a rendszerhibák gyökerei Brüsszelben is keresendők, nem csak Budapesten.