Roubini: Európa kapukon belüli barbárai

Egy olyan időszakban tartok kéthetes európai körutat, amely az embert vagy nagyon pesszimistává, vagy konstruktívan optimistává teheti a kontinens kilátásaival kapcsolatban. Kezdjük a rossz hírrel: Párizs komorrá vált a terrortámadások után. Franciaország gazdasági növekedése erőtlen, a Marine Le Pen vezette szélsőjobboldali Nemzeti Front várhatóan jól szerepel a közelgő helyhatósági választásokon. Brüsszelben, amely a terrortámadások veszélye miatt félig kihalt és lezárt volt, az uniós intézményeknek egységes stratégiát kell kidolgozniuk a migránsok és menekültek áradatának kezelésére.

Az eurózónán kívül, Londonban a monetáris unióból átgyűrűző negatív pénzügyi és gazdasági hatások miatt aggódnak. A migrációs válság és a terrortámadások pedig azt jelentik, hogy az EU-tagságról szóló népszavazás – amelyet valószínűleg jövőre tartanak meg – az Egyesült Királyság unióból való kilépését hozhatja.

Eközben Berlinben Angela Merkel kancellár egyre nagyobb nyomás alá kerül. Az a döntése, hogy Görögországot benn kell tartani az eurózónában, és az a bátor, de népszerűtlen lépése, amely mintegy egymillió menekült befogadására vonatkozott, illetve a Volkswagen-botrány, valamint a – Kína és a feltörekvő gazdaságok lassulása miatt – visszaeső gazdasági növekedés ahhoz vezetett, hogy még saját pártján belül is bírálják.

Ebben a környezetben a teljes gazdasági, banki, fiskális és politikai unió, amely egy stabil monetáris unióhoz szükséges, nem életképes: az eurózóna magja ellenzi a további kockázatmegosztást, szolidaritást és az integráció gyorsítását. Továbbá a jobb- és baloldali populista – EU-, euró-, bevándorló-, kereskedelem- és piacellenes – pártok szerte Európában megerősödtek.
Európa összes problémái közül azonban a bevándorlási válság válhat a legsúlyosabbá. A Közel-Keleten, Észak-Afrikában és a Száhel-övezettől Afrika szarváig elnyúló régióban mintegy húszmillió embernek kellett elhagynia lakhelyét, ahol a polgárháborúk, a tomboló erőszak és a bukott államok megszokottá váltak. Ha Európának gondot okoz az, hogy egymillió menekültet befogadjon, akkor miként fog kezelni húszmilliót?

A néhányak által javasolt megoldás, a kapuk menekültek előtti bezárása, csak súlyosbítaná a problémát, mert destabilizálná Törökországot, Libanont és Jordániát, amelyek már több millió ember fogadtak be.
A kiterjedtebb Közel-Kelet (beleértve Afganisztán és Pakisztánt) és Afrika problémáit nem lehet csupán katonai és diplomáciai eszközökkel megoldani. Csak a pénzügyi eszközök jelentős, Mar­shall-terv-típusú kihelyezése biztosítja a hosszú távú stabilitást – ez különösen a Közel-Kelet újjáépítése tekintetében igaz. Európa képes lesz-e – és akarja-e egyáltalán – kivenni ebből a részét?

Gazdasági megoldás híján ezen régiók konfliktusai végül destabilizálni fogják Európát azáltal, hogy milliónyi elkeseredett, reménytelen ember radikalizálódik, és a Nyugatot okolja majd nyomorúságáért. Még ha épülne Európa körül is egy fal, akkor is sokan bejutnának, és közülük néhányan a következő évtizedekben terrorizálnák Európát. Emiatt néhány véleményformáló – fokozva a feszültséget – a kapuknál lévő barbárokról beszél, és Európa jelenlegi helyzetét a Római Birodalom bukásának kezdetéhez hasonlítja.

Európa azonban nincs bukásra ítélve. A mostani válság nagyobb mértékű szolidaritást, kockázatmegosztást és további intézményi integrációt eredményezhet. Németország több menekültet fogadhat be (bár nem évi egymilliót). Franciaország és Németország katonai intervenciót indíthat az Iszlám Állam ellen. Európa és a világ többi része – az USA és a gazdag öbölmenti államok – jelentős összegeket mozgósíthatnak a menekültek támogatására és a bukott államok újjáépítésére, továbbá gazdasági lehetőségeket teremthetnek több százmillió muszlim és afrikai számára.

Ez fiskális szempontból sokba kerülne Európának és a világnak. A jelenlegi költségvetési célokat ennek megfelelően módosítani kellene az eurózónában és globálisan is. Ennek alternatívája a globális káosz vagy – amint Ferenc pápa figyelmeztetett – a harmadik világháború kezdete lehet.
Az európai minta eddig az volt, hogy a válságok – ha lassan is – az integráció és a kockázatmegosztás erősödését eredményezték. Az eurózóna és az EU megmaradását fenyegető kockázatok (előbbiek Görögországgal, utóbbiak a Brexittel kapcsolatosak) arra veszik majd rá a tisztán látó európai vezetőket, hogy továbbra is az egység mélyítésére törekedjenek. A jelenlegi és a felemelkedő nagyhatalmak (USA, Kína és India), valamint a gyengülő revizionista hatalmak (mint Oroszország és Irán) világában egy megosztott Európa geopolitikai törpének számít.

Szerencsére a tisztán látó vezetők Berlinben – akik a látszattal szemben azért nincsenek olyan kevesen – tudják, hogy Németország jövője az erős és a jobban integrált Európától függ. Ők más bölcs európai vezetőkkel együtt megértik, hogy ehhez a szolidaritás megfelelő formájára van szükség, beleértve a közös külpolitikát, amely kezelni tudja Európa szomszédságának problémáit.

A szolidaritás megteremetése azonban otthon kezdődik. Ez pedig azt jelenti, hogy vissza kell szorítani a populista és nacionalista barbárokat a kereslet élénkítésével és a növekedést szolgáló reformok előmozdításával, mert ez tartós fellendülést biztosít a foglalkoztatás és a jövedelmek terén.

Copyright: Project Syndicate, 2015
www.project-syndicate.org