Az utolsó öt évben 210 ezer fővel csökkent az aktív korú népesség. A fogyás 2004 és 2009 közt még „csak” 45 ezer volt, most az utolsó két évben viszont már évi 60 ezer. Ehhez adódik hozzá a kivándorlás hatása. A külföldön dolgozó magyarok számát 300-500 ezer közé teszik különféle hivatalos uniós statisztikák. A számítási mód és így a végeredmény is különböző, de abban egyetértenek, hogy a kivándorlás 2010 után gyorsult fel igazán. Ha ezeket mind figyelembe vesszük, legalább évi 10–30 ezer azoknak a száma, akik elhagyják az országot, és nagyobbrészt az Európai Unió országaiban keresnek boldogulást. Ha közülük sokan visszajönnek is, nem csökken a kintlévők száma, mert az új nemzedékekből mások fognak helyettük kimenni.
Érdemes belegondolni, mit is jelentenek ezek az irtózatos számok a hétköznapokban. A Videoton és az Audi is nagyságrendileg tíz-tízezer főt alkalmaz. Lefordítva, évente csak a demográfia miatt legalább hat videotonnyi vagy hat audinyi dolgozóval csökken a hazai munkaerőpiac, s a kivándorlással ez még rosszabb. De vegyünk egy másik megközelítést: az évi 60 ezer fős csökkenés azt jelenti, hogy minden egyes foglalkoztatónak – cégnek, államnak, önkormányzatnak, iskolának, kórháznak – egy százalékkal kell javítania az élőmunka hatékonyságát csupán ahhoz, hogy a GDP stagnáljon. Ha 2–4 százalékos GDP-növekedést szeretnénk, ehhez az élőmunka hatékonyságának 3–5 százalékos javulása szükséges nemzetgazdasági szinten. Ezt megvalósítani iszonyatosan nehéz, ráadásul a helyzet gyorsulva romlik.
Mondhatjuk persze, hogy az aktivitási arány javítható, de az eddigi erőfeszítések is csak limitált eredményt hoztak. A foglalkoztatás már nem nőhet tovább. A százalékokban kifejezett munkanélküliségi adatok félrevezetők, abszolút számokban még mindig kevesebben dolgoznak a versenyszférában, mint a válság előtt. Reálisan arra a munkaerőbázisra kell tehát építenünk, amelyet most magunk előtt látunk (a többi – ha lesz – legfeljebb a hab a tortán).
Szerencsénkre a munkaerőtől eltekintve a helyzet teret ad a hazai növekedésnek. A kedvező nemzetközi pénzpiaci környezet, az EU-támogatások, az alacsony alapanyag- és energiaárak, a Kína körül egyre szaporodó kérdőjelek, a stabilizálódó uniós kereslet külpiaci szempontból mind igen jók számunkra. Itthon a kamat- és árfolyampolitika eddig meg tudta tartani a költségoldali versenyképességünket a kulcsfontosságú feldolgozóiparban, így áramlik hozzánk a feladat. A hazai reáljövedelmek, megtakarítások növekedése és a külföldön dolgozók hazautalásai pedig előbb-utóbb elindítják a belső fogyasztást. Tudnánk tehát növekedni, ha volna kivel!
Egyértelmű, hogy a munkaerőhiány vált a fejlődés szűk keresztmetszetévé. Az eddigi gazdaságpolitikák kimondatlan feltételezése évtizedek óta az, hogy a munkaerőbázis végtelen. Csak pénz kérdése a munkanélkülieket, passzív munkavállalókat mobilizálni, erre irányultak a foglalkoztatás bővítését, megtartását célzó EU-s és hazai pályázatok. Mára viszont a munkaerőpiac kimerült, nagy ráfordítással is csupán minimálisan bővíthető.
Alapvető gondolati váltásra van ezért szükség, és az eddigi sztereotípiákat félre kell dobni. Az expanzív támogatási programok helyett a meglévő munkaerőt mint szűkös erőforrást hatékonyabban kihasználó gazdaságösztönzésre van szükség, a hozzáadott érték növelését, a meglévő munkaerő fejlesztését, jobb kihasználását kell célul kitűzni. Prioritást kellene kapnia a hatékonyságjavításának, az automatizálásnak, és a termelésközeli IT-fejlesztésnek. Növelni kell a szakképzési hozzájárulás cégek szintjén való felhasználhatóságát, támogatva ezzel a saját munkatársak és szakmunkástanulók célzott képezését. Folytatni kell az oktatási rendszer átalakítását, különös tekintettel a duális képzésre. A munkaerő nagyobb mobilitását célzó erőfeszítéseket támogatni kell, legyen szó munkába járásról, munkásszállás létrehozásáról-működtetéséről, letelepedési vagy lakásprogramról.
Mi a jobb, ha Kelet-Magyarországról a Dunántúlra költözik valaki, vagy ha Münchenbe? Most kell kihasználni a kedvező kamatkörnyezetet, de úgy, hogy az elkerülhetetlen kamatemelkedés később ne okozhasson problémát. Meg kellene próbálni a közmunkások mobilizálható rétegét a versenyszféra felé terelni (a rehabilitációs hozzájárulás rendszerébe illesztve például lenne erre esély).
Az érdekképviseletekkel közösen érdemes volna átgondolni a túlmunka szabályozásának rugalmasabbá tételét. A jelenlegi szabályozás részben azért korlátozza a túlórát, mert ezzel kívánta munkalehetőséghez juttatni azokat, akik kiszorultak a munkaerőpiacról. Ilyenek viszont már nincsenek, így az a paradox helyzet áll elő, hogy mind a munkaadó, mind a munkavállaló kész volna a túlmunkára megfelelő díjazás mellett, de ezt a mai szabályozás bizonyos óraszám felett egyáltalán nem engedi.
A beáramló külföldi működő tőke állami támogatásában kerülni kellene azokat, amelyek kizárólag a munkaerőbázis egyébként is szűkös részeit fölözik le, így összességében rontják a nemzetgazdaság hatékonyságát. Mivel eleve a költségelőny miatt települnek ide, nincs értelme államilag támogatni őket.
Elkerülhetetlen, hogy a gondolati váltás kiterjedjen a teljes nemzetgazdaságra. A közigazgatás, az oktatási rendszer, az egészségügy, az önkormányzatok reformja már nemcsak az ellenzék által hangoztatott, igen számos érv alapján elodázhatatlan, hanem egyszerűen azért, mert nem lesz, aki elvégezze a feladatokat. A hatékonyabb intézményi rendszer nemcsak olcsóbb, de lehetőséget ad a versenyszféra létszámának növekedésére is.
Kevesebben leszünk, ezért ha fejlődni akarunk, akkor mindenkinek jobban kell dolgoznia. Természetesen több pénzért.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.