Sinkó Ottó: Ébresztő! - Jobban kell dolgozni, ha kevesebb magyar marad

Az utolsó öt évben 210 ezer fővel csökkent az aktív korú népesség. A fogyás 2004 és 2009 közt még „csak” 45 ezer volt, most az utolsó két évben viszont már évi 60 ezer. Ehhez adódik hozzá a kivándorlás hatása. A külföldön dolgozó magyarok számát 300-500 ezer közé teszik különféle hivatalos uniós statisztikák. A számítási mód és így a végeredmény is különböző, de abban egyetértenek, hogy a kivándorlás 2010 után gyorsult fel igazán. Ha ezeket mind figyelembe vesszük, legalább évi 10–30 ezer azoknak a száma, akik elhagyják az országot, és nagyobbrészt az Európai Unió országaiban keresnek boldogulást. Ha közülük sokan visszajönnek is, nem csökken a kintlévők száma, mert az új nemzedékekből mások fognak helyettük kimenni.

Érdemes belegondolni, mit is jelentenek ezek az irtózatos számok a hétköznapokban. A Videoton és az Audi is nagyságrendileg tíz-tízezer főt alkalmaz. Lefordítva, évente csak a demográfia miatt legalább hat videotonnyi vagy hat audinyi dolgozóval csökken a hazai munkaerőpiac, s a kivándorlással ez még rosszabb. De vegyünk egy másik megközelítést: az évi 60 ezer fős csökkenés azt jelenti, hogy minden egyes foglalkoztatónak – cégnek, államnak, önkormányzatnak, iskolának, kórháznak – egy százalékkal kell javítania az élőmunka hatékonyságát csupán ahhoz, hogy a GDP stagnáljon. Ha 2–4 százalékos GDP-növekedést szeretnénk, ehhez az élőmunka hatékonyságának 3–5 százalékos javulása szükséges nemzetgazdasági szinten. Ezt megvalósítani iszonyatosan nehéz, ráadásul a helyzet gyorsulva romlik.

Mondhatjuk persze, hogy az aktivitási arány javítható, de az eddigi erőfeszítések is csak limitált eredményt hoztak. A foglalkoztatás már nem nőhet tovább. A százalékokban kifejezett munkanélküliségi adatok félrevezetők, abszolút számokban még mindig kevesebben dolgoznak a versenyszférában, mint a válság előtt. Reálisan arra a munkaerőbázisra kell tehát építenünk, amelyet most magunk előtt látunk (a többi – ha lesz – legfeljebb a hab a tortán).

Szerencsénkre a munkaerőtől eltekintve a helyzet teret ad a hazai növekedésnek. A kedvező nemzetközi pénzpiaci környezet, az EU-támogatások, az alacsony alapanyag- és energiaárak, a Kína körül egyre szaporodó kérdőjelek, a stabilizálódó uniós kereslet külpiaci szempontból mind igen jók számunkra. Itthon a kamat- és árfolyampolitika eddig meg tudta tartani a költségoldali versenyképességünket a kulcsfontosságú feldolgozóiparban, így áramlik hozzánk a feladat. A hazai reáljövedelmek, megtakarítások növekedése és a külföldön dolgozók hazautalásai pedig előbb-utóbb elindítják a belső fogyasztást. Tudnánk tehát növekedni, ha volna kivel!

Egyértelmű, hogy a munkaerőhiány vált a fejlődés szűk keresztmetszetévé. Az eddigi gazdaságpolitikák kimondatlan feltételezése évtizedek óta az, hogy a munkaerőbázis végtelen. Csak pénz kérdése a munkanélkülieket, passzív munkavállalókat mobilizálni, erre irányultak a foglalkoztatás bővítését, megtartását célzó EU-s és hazai pályázatok. Mára viszont a munkaerőpiac kimerült, nagy ráfordítással is csupán minimálisan bővíthető.
Alapvető gondolati váltásra van ezért szükség, és az eddigi sztereotípiákat félre kell dobni. Az expanzív támogatási programok helyett a meglévő munkaerőt mint szűkös erőforrást hatékonyabban kihasználó gazdaságösztönzésre van szükség, a hozzáadott érték növelését, a meglévő munkaerő fejlesztését, jobb kihasználását kell célul kitűzni. Prioritást kellene kapnia a hatékonyságjavításának, az automatizálásnak, és a termelésközeli IT-fejlesztésnek. Növelni kell a szakképzési hozzájárulás cégek szintjén való felhasználhatóságát, támogatva ezzel a saját munkatársak és szakmunkástanulók célzott képezését. Folytatni kell az oktatási rendszer átalakítását, különös tekintettel a duális képzésre. A munkaerő nagyobb mobilitását célzó erőfeszítéseket támogatni kell, legyen szó munkába járásról, munkásszállás létrehozásáról-működtetéséről, letelepedési vagy lakásprogramról.

Mi a jobb, ha Kelet-Magyarországról a Dunántúlra költözik valaki, vagy ha Münchenbe? Most kell kihasználni a kedvező kamatkörnyezetet, de úgy, hogy az elkerülhetetlen kamatemelkedés később ne okozhasson problémát. Meg kellene próbálni a közmunkások mobilizálható rétegét a versenyszféra felé terelni (a rehabilitációs hozzájárulás rendszerébe illesztve például lenne erre esély).

Az érdekképviseletekkel közösen érdemes volna átgondolni a túlmunka szabályozásának rugalmasabbá tételét. A jelenlegi szabályozás részben azért korlátozza a túlórát, mert ezzel kívánta munkalehetőséghez juttatni azokat, akik kiszorultak a munkaerőpiacról. Ilyenek viszont már nincsenek, így az a paradox helyzet áll elő, hogy mind a munkaadó, mind a munkavállaló kész volna a túlmunkára megfelelő díjazás mellett, de ezt a mai szabályozás bizonyos óraszám felett egyáltalán nem engedi.

A beáramló külföldi működő tőke állami támogatásában kerülni kellene azokat, amelyek kizárólag a munkaerőbázis egyébként is szűkös részeit fölözik le, így összességében rontják a nemzetgazdaság hatékonyságát. Mivel eleve a költségelőny miatt települnek ide, nincs értelme államilag támogatni őket.

Elkerülhetetlen, hogy a gondolati váltás kiterjedjen a teljes nemzetgazdaságra. A közigazgatás, az oktatási rendszer, az egészségügy, az önkormányzatok reformja már nemcsak az ellenzék által hangoztatott, igen számos érv alapján el­odázhatatlan, hanem egyszerűen azért, mert nem lesz, aki elvégezze a feladatokat. A hatékonyabb intézményi rendszer nemcsak olcsóbb, de lehetőséget ad a versenyszféra létszámának növekedésére is.

Kevesebben leszünk, ezért ha fejlődni akarunk, akkor mindenkinek jobban kell dolgoznia. Természetesen több pénzért.