Üzlet legyen az üzlet

A magyar gazdaságpolitika az elmúlt 10-15 évben leszakadást okozott a régió legtöbb országához képest. Az EU-csatlakozás idején, 2004-ben Magyarország az egy főre eső GDP-ben a harmadik legfejlettebb ország volt a régióban, most pedig már 6-7 ország megelőzte. Eleinte külföldi adósságból próbált a gazdaságpolitika növekedést kicsiholni, ez azonban 2006-tól kezdve megbukott. Az új kormány 2010 után az uniós támogatásból való növekedést preferálta. Ez utóbbi természetesen jobb, mint adósságból növekedni (hiszen ingyen van, nem kell visszafizetni), de az EU-pénzek mikrogazdasági felhasználása rendkívül alacsony hatékonyságú. Viszont ez 2020 után aligha folytatható, mert az EU-ban számottevő és tartósan ingyenes forrásokhoz nem lehet majd jutni.

Ugyanakkor az is tény, hogy a beérkező EU-s források makrogazdasági szempontból nagy segítséget nyújtottak. Eddig mintegy 30 milliárd eurónyi forrást használtunk el, a magyar GDP 30 százalékát, s 2020-ig még ugyanennyi pénzhez jutunk. 2010–2014 között a nettó EU-források beáramlása a GNI 4,4 százalékát tette ki, ami a második legmagasabb volt a régióban, s ugyanezen időszakban a hazai GDP éves átlagban 1,3 százalékkal emelkedett. Több elemzés kimutatta, hogy egyfelől ez a hatalmas devizabeáramlás tette lehetővé a devizatartalék fenntartását, a lakosság devizatartozásának átváltását s lényegében az elmúlt évek kamatcsökkentési folyamatát is. Abban az esetben, ha a nettó EU-forrás-beáramlás csak a GNI 2 százalékát tette volna ki (úgy, mint 2007–2009 között), akkor Magyarországon a GDP lényegében nem emelkedett volna az elmúlt öt évben.

Nyilván a valódi kérdés a jövő. Részben a közeljövő, részben a távolabbi jövő. Képes-e a magyar gazdaság a fentinél jobb teljesítményre? Fel tudunk-e készülni egy olyan helyzetre, amelyben számottevő európai ajándékok nélkül is gyorsuló fejlődést produkálunk? Igazából ez az elkövetkező 4-6 év valódi gazdasági kihívása.

A globális kockázatok inkább erősödnek, mint gyengülnek. A pénzügyi válság lecsengése után a „normális világhoz” való visszatérés nehezen halad. Világszerte sem igazán dinamikus a hitelezés, növekszenek a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek, gyengül a szolidaritás, a politikai-katonai konfliktusok száma emelkedik. Az EU 28 országa egyelőre sem együtt, sem külön-külön nem tud megbirkózni a legfontosabb kihívásokkal, így a migrációval, a brit követelésekkel, a külön érdekek túlhangsúlyozásával, az alapvető értékek megkérdőjelezésével, miközben Magyarország kormánya jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az EU együttműködési nehézségei fokozódnak.

A jövő lehetőségeit nagymértékben befolyásolja, hogy a magyar állam modernizálása elmaradt. A közoktatás és az egészségügy centralizálása megtörtént, érdemi fejlődés nélkül. Sőt visszalépés történt: nem önálló döntésekre képes egyénekből álló, tudásalapú, hanem „szaki-” (beosztott) társadalmat építünk. Ennek elavulási ideje 4-7 év. Emiatt és a lényegesen alacsonyabb bérszint miatt erős az elvándorlás. Évente 40-60 ezer fővel csökken a ténylegesen Magyarországon dolgozók száma. A munkaerőpiac ugyan rugalmasabb lett, de a valós foglalkoztatás a statisztikainál sokkal kisebb, és a valós munkanélküliség a kimutatottnál sokkal nagyobb. A problémák hosszan sorolhatók: lényegesen csökkent a felsőoktatás létszáma és támogatása, számottevő veszteséget termel a közösségi közlekedés, nincs megoldva a nyugdíjrendszer, és alacsony hatékonyságú a közigazgatás. A közmunkások száma meghaladta a 230 ezret, s míg ennek eleinte volt előnye a munkanélküliséggel szemben, most már ez is olyan, mint az MNB Növekedési Hitelprogramja, vagyis ki kellene vezetni (a közmunkásokat a valódi munkaerőpiacra). Egyik sem megy.

Kétségtelen azonban, hogy az utóbbi évek magyar gazdaságpolitikája eredményes volt a költségvetési hiány leszorításában, a külső adósság mérséklésében, a lényeges fehéredés elérésében és a szigorú fiskális és a laza monetáris politika összehangolásában. Látni kell, hogy a sikerek elsősorban rövid távúak, a nehézségek viszont hosszú távon meghatározzák a fejlődés mikéntjét. A gazdasági növekedésnek most már nem elsősorban egyensúlyi és pénzügyi akadályai vannak, hanem bizalmiak. Államkapitalizmus épül, nem versenyen alapuló piacgazdaság. Az intézmények döntései kiszámíthatatlanok, és jó kormányzati kapcsolat nélkül nincs üzlet, vagyis virágzik a korrupció.

A jogbizonytalanság és a gazdasági kiszámíthatatlanság miatt az üzleti tőke inkább kifelé megy Magyarországról, mint ide jönne. Ezt nagyon nehéz megváltoztatni, ha egy kormány folyamatosan büntető jellegű extra adókat vet ki a multinacionális cégekre, beavatkozik a piacok működésébe, s maga jelöli ki előre a győzteseket és a veszteseket. A tömeges és tisztességtelen piacátrendezés elriasztja a tőkét, sőt a tisztességes vállalkozókat is. Olyan ország még nem tudott gyors gazdasági fejlődést elérni, amelyből a tőke és a képzett munkaerő is kifelé kacsingat.

E tényezők megváltoztatása dönti el, hogy sikerül-e Magyarországnak a következő években gyorsabb növekedésű és versenyképesebb pályára áttérnie. Nem pénzügyi csőd fenyegeti Magyarországot, hanem tartós leszakadás a régió legdinamikusabb országaihoz képest. Valamennyiünknek az lenne az érdeke, hogy ezt elkerüljük.

Év végi cikksorozatunkban neves közgazdászok írnak arról, hogy milyen teljesítményt várnak az előttünk álló években a magyar gazdaságtól. Kovács Árpád (megjelent a Világgazdaság december 14-i számában), Török Zoltán (VG, december 15.), Inotai András (VG, december 16.) és Vértes András után Suppan Gergely (TakarékBank) következik. E témáról szól a Világgazdaság évindító konferenciája is (vg.hu/konferencia).