Alekszandr Medvegyev: Az energiabiztonság felé vezető úton

A tavalyi év a változásoké volt sok energiapiaci szereplő számára. A hullámzó olajárak a piacokon vetettek fel kérdéseket, miközben a politikusok a megújuló energia irányába tett törekvéseiknek igyekeztek támogatókat találni. Az iparág összeroppanása pedig éppen akkor lebegett a levegőben, mikor a világ vezetői Párizsban találkoztak, hogy új egyezséget kössenek a fenntartható klímaváltozásról és a káros gázok kibocsátásának csökkentéséről.

A piac végül utat talál a fejlődésre, és számomra nem ismeretlenek a nehézségek: az utóbbi ötven évben egyaránt megtapasztaltuk a gázpiac negatív és pozitív változásait. Szerencsére elég különleges helyzetben vagyunk ahhoz, hogy előre lássuk a változásokat. Tavaly először hárommilliárd köbméter gázt bocsátottunk árverésre Északnyugat-Európában, és ez az aukció az új piaci lehetőségek felkutatására tett törekvések eredménye, az üzenete pedig egyértelmű: hagyjuk a piacnak, hogy önmagát szabályozza.

Ebben a helyzetben mégis aggodalommal tölt el az irány, amelyen Európa halad. Valós kockázatot látok abban, hogy Brüsszel megint képes lehet balszerencsés végkimenetelű politikai döntéseket hozni és más utat választani. Erre remek példa az az éles kritika, amit az Európai Bizottság megfogalmazott az európai gázárazási gyakorlatunkkal szemben. Hozzánk hasonlóan sok iparági szereplő határozza meg a gáz árát az olajhoz viszonyítva. A Brüsszelből hallható vélemények a legkülönbözőbb ötleteket vetik fel a gázvásárló kartellek létrehozásától a gázkereskedelmet központokba tömörítő szabályozási háttér megteremtéséig.

Nem kérdés, hogy a formula, amit az iparág az utóbbi évtizedekben használt, stabil és kiszámítható árazási mechanizmust teremtett a mostanában tapasztalható hullámvasúttal szemben. Az olajindexálás kisimította az árváltozások legnagyobb kilengéseit, és ésszerű, kezelhető kockázatokat teremtett mind a gáz eladói, mind a felvásárlók számára.

A jelenlegi piaci helyzetben vevőink átlagosan sokkal alacsonyabb áron jutnak gázhoz, mint a korábbi években, ami a gázvásárlások újbóli felélénküléséhez vezethet majd Európában. Az olajindexálás bevett gyakorlat marad, mert valódi előnyöket képes biztosítani az összes piaci szereplőnek, ahogy ezt teszi is jelenleg. Az árakról való megegyezés olyan alapvető jog, amely a piac egyik fő mozgatórugója, ezért kell a törvényhozóknak alaposan megfontolni, beavatkoznak-e ebbe a folyamatba.

A szabályozási környezet miatti akadályok ellenére nem hagyjuk, hogy a pillanatnyi nehézségek letérítsenek a megkezdett útról. A piaci szakértők – köztük a Nemzetközi Energiaügynökség – 2020-ig 70 milliárd köbméteres keresletbővülésre számítanak világszinten. Ugyanebben az időszakban az európai kereslet egyharmadával bővül a várakozások szerint. Célunk – a Shell-lel, az Engie-vel, az E.On-nal és az OMV-vel –, hogy az Északi Áramlatot bővítsük, megteremtve a kontinens ellátásbiztonságát.

Európában változatlanul konszenzus van abban, hogy a kontinensnek vezető szerepet kell vállalnia a klímaváltozás ellen folytatott harcban. De rendszerint, mikor az EU miniszterei tanácskozást kezdeményeznek a témáról, elsők között merül fel az energiaipari átállás költsége. A piaci szereplők régóta próbálják középpontban tartani azt az érvet, hogy ha Európa meg akarja őrizni versenyképességét, nem szabad hagyni, hogy a környezetvédelmi szempontok által diktált költségek kicsússzanak a politikusok kezei közül.

Meggyőződésem, hogy Európának újra kell gondolnia, milyen útvonalon jut el a teljesen zöld gazdasághoz. A jelenlegi rendszerben a bürokrácia egyenként próbál mikromenedzselni energiaforrásokat – támogatásokhoz és versenyelőnyhöz juttatva egyeseket –, miközben megfeledkezik a többiekről. A közgazdaságtan örökérvényű jóslatai szerint ez az erőforrások hibás elosztásához vezet. A politikai tervezés és a téves kiválasztás legjobb példái Európai tengeri szélerőműparkjai. Néhány vállalkozó élvezi az állam által biztosított megnyugtató anyagi hátteret, miközben még nem született megoldás arra, hogyan is juttassák el a létrehozott energiát a fogyasztókhoz.

Az EU-nak költséghatékony és technológiasemleges politikai keretrendszert kell meghatároznia a gazdasági folyamatok irányítása helyett. A kulcs az egyszerűség. Európa egy erős szénár-előrejelzés létrehozásával és a további piaci működés szabadon engedésével nem csupán elérné a saját maga által kitűzött klímacélokat, de sokkal gyorsabban és olcsóbban is tenné ezt. Bizakodással tölt el az a magas szintű együttműködés, amely köztünk és az európai energiacégek között jött létre ebben a kihívásokkal teli időszakban. Meggyőződésem: a gazdasági környezet és a közös érdekek lehetővé teszik az Európa és Oroszország közti energia-együttműködés revitalizálását és kiteljesítését.