Csepreghy Nándor: Az EU országai ma külön utakon járnak

Lezárult egy időszak Magyarországon, az első, teljes uniós költségvetési ciklusé. A szaldó pozitív, hiszen több mint 9000 milliárd forintnyi fejlesztést valósítottunk meg. De örömujjongásra koránt sincs okunk. Nincs okunk, mert csak arra tudott a magyar fejlesztéspolitika koncentrálni, hogy a rendelkezésre álló uniós forrásokat a legkisebb veszteséggel lehívja.
Egy olyan intézményrendszert alakítottak ki korábban, amelynél fontosabb volt az eurokraták dicséretét besöpörni, mint a támogatást. Ezt a megközelítést sikerült az elmúlt öt évben – nem kis hazai és európai szintű vita árán – teljesen átalakítani, így a közép- és hosszú távú gazdasági és társadalmi célokat is szem előtt tudjuk tartani.

Ennek ellenére azt állítom, hogy a szaldó nem pozitív. Nem csupán a Budapesten elvesztegetett évek miatt kell az uniós fejlesztéspolitikára aggodalommal tekinteni, hanem azért is, mert a Brüsszelben kohéziónak nevezett forrástranszfer ugyanezen időszakban európai alapértékből az erősek kegyévé, nagyvonalúságának bizonyítékává, bármikor visszavonható ajándékává vált. Legalábbis a nettó befizetők viselkedése szerint, akiknek Werner Faymann osztrák kancellár a szószólója.

Ő nem hagy ki egyetlen alkalmat sem arra, hogy ezt a nézőpontot nyomatékkal képviselje. Bécs felemelt mutatóujja és a német–osztrák álláspontot nem elfogadó tagországok nyílt fenyegetése óhatatlanul azt az érzést kelti, hogy a gazdaságilag gyengébb tagországoknak nem lehet önálló véleményük.

Magyarország 2004-es uniós csatlakozása előtt mind Európában, mind pedig nálunk és a velünk együtt bebocsátást nyert országokban elmulasztották az európai értékekről, az új, közel duplájára bővült unió értékválasztásairól szóló társadalmi vitát. Az új tagok pragmatizmusa érthető volt: gazdasági szempontból nem volt alternatívája az EU-nak, mint ahogy ma sincs. Az akkori tizenötök viszont bűnös könnyelműségről tettek tanúbizonyságot, amikor azt hitték, hogy a százmillió új polgár nem fogja markánsan megváltoztatni az addigi unió arculatát, gondolkodásmódját, vallási, társadalmi összetételét.

Brüsszelben a kezdetektől fogva, de a nyolcvanas évek bővítései után fokozottan figyeltek az úgynevezett észak–déli problémára, a közös költségvetést még ma is leginkább terhelő tételek erre a kompenzációra vezethetők vissza. Az unió kelet–nyugati, valóban jelentős életszínvonal-különbsége már nem kapott akkora figyelmet, a régi tagok természetesnek vették, hogy összeszorítjuk a fogunkat és felvesszük a tempót.

Az EU óriási kihívásokkal küzdött már a tavalyi migránsválság előtt is, az abban megmutatkozó véleménykülönbség csak felszínre hozta, hogy mennyire nem egyszólamú Európa kórusa. Miközben Ausztria és Németország – hol fenyegetőzve, de leginkább azzal, hogy nem kínál alternatívát – a migránskérdésben saját álláspontját megpróbálja kötelezővé tenni az összes tagországban, addig egy sor kulcsfontosságú ügyben saját érdekeit ellentmondást nem tűrően képviseli.

Az unió keleti felében óriási az igény arra, hogy az energetikában csökkenjen az orosz függőség, Németország kitart a Nordstream II. (az Északi Áramlat bővítése) mellett, ami a Baltikum, Lengyelország, Szlovákia szempontjából bizonyosan nem szolidáris magatartás. Vagy ott a közös európai betétbiztosítás kérdése, amelyet szintén Németország blokkol. Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter a menekültkérdésben szolidaritást emleget, miközben a szolidaritás jegyében fekszik keresztbe a közös megoldásnak?

Amikor Faymann kancellár forrásmegvonást helyez kilátásba, következetesen kitér azelől, hogy megnevezze az uniós támogatások végső haszonélvezői között a nyugat-európai, valamint a magyarországi fejlesztések esetében az osztrák vállalatokat. Az EU alapjaiból Magyarországon elköltött euró éppen az osztrák vállalatokat hozza igen kedvező helyzetbe. Ausztria elsődleges érdeke az, hogy saját gazdaságának megfelelő környezetet teremtsen, ezért valójában biztosan nem fogja összekötni a migránskérdést az uniós támogatások ügyével – még ha szerződéses kötelezettsége alól szívesen ki is húzná magát.
Az mindenki számára világos, hogy Európa jelenleg nem egyszólamban énekel. Magyarországnak éppen ezért fontos, hogy a hangja hallható legyen, s ne vesszen el a hangzavarban. Ennek a célnak is alárendeltük a fejlesztéspolitikai intézményrendszert az új ciklusban – magunk és Európa érdekében.